Bár a keresztény egyház a szerzetesi életet tekintette az ember számára eszményi állapotnak, elfogadta az emberi gyengeséget és a fajfenntartás szükségességét. Ennek az engedménynek a kerete lett az egyházi házasság.

A házasság elsődleges céljának az örökösök világra hozatalát tartották, ezért a meddőség súlyos csapásnak számított. Gyermek nélkül nem volt, aki örökölje a család vagyonát, és idős korukban gondoskodjon a szülőkről. A gyermektelenségért magától értetődően a nőt okolták, hiszen úgy vélték, legfontosabb kötelessége és rendeltetése a gyermekek szülése. Ha nem esett teherbe, meddőnek nyilvánították, állapotát pedig az elkövetett bűnökért járó isteni büntetéssel vagy rontással magyarázták.

A fogantatás azonban még korántsem jelentette azt, hogy a gyermek meg is születik: gyakoriak voltak a vetélések. A paraszt- és városi asszonyok nehéz fizikai munkát végeztek, az előkelő nők pedig könnyen leeshettek a lóról, mivel bizonytalan női nyeregben utaztak, de más balesetek is veszélyeztették őket. Ausztriai Anna például akkor veszítette el gyermekét, amikor a sötét tróntermen próbált átfutni, megbotlott és elesett.

A várandósság legveszélyesebb szakasza maga a szülés volt. Az asszonyok otthon, nőrokonaik és egy bába jelenlétében hozták világra gyermeküket. Többnyire a hétköznapi ruhájukban szültek, amely gyakran az egyetlen öltözékük volt, ezért napokon át viselték. Sem a vajúdó nő megmosdatására, sem a bába kézmosására nem fordítottak gondot. Nem meglepő, hogy a fiatal nők halandósága rendkívül magas volt: bármilyen szülési komplikáció az anya és a gyermek életébe kerülhetett, az ikerszülések pedig csak nagyon ritkán végződtek sikeresen.

Az egyház tiltotta az isteni akaratba való beavatkozást, ezért a császármetszés törvényen kívüli eljárásnak számított. Ha választani kellett az anya és az újszülött megmentése között, az egyházi álláspont egyértelmű volt: a gyermeket kellett megmenteni. A lélek fontosabbnak számított a testnél, ezért arra törekedtek, hogy a csecsemőt még időben megkereszteljék. Úgy hitték, így akkor is a mennyországba kerül a lelke, ha meghal. Az anya lelkét eleve megmentettnek tekintették, mert az a meggyőződés élt, hogy a szülés közben meghalt nők biztosan a mennybe jutnak.

Sok gyermek halva született, az élve világra jöttek negyede pedig az első héten meghalt. A megmaradt csecsemőknek legfeljebb a harmada érte meg az egyéves kort.

Bármennyire várták is az örököst, a csecsemőhalált gyakran belenyugvással fogadták: „Isten adta, Isten elvette.” Franciaországban pedig úgy tartották: „Kisgyermek, kis bánat.”