A felmérések szerint az orosz nők többsége fontosnak tartja, hogy a párja tudjon főzni: a megkérdezettek 97 százaléka nyilatkozott így, 55 százalékuk pedig azt szeretné, ha a társa megtanulna főzni, méghozzá jól.

A nők konyhai tudásáról nem készült hasonló, átfogó kutatás – vélhetően azért, mert az orosz nők 98,8 százaléka rendszeresen főz és mosogat. A 34 év alattiak viszont már kevésbé lelkesednek a konyhai teendőkért, és ez nem csupán orosz, hanem nemzetközi tendencia.

Persze nem a Z generáció találta fel a főzés nélküli életet. A Szovjetunióban az 1920-as és 1930-as években aktívan népszerűsítették azt az elképzelést, hogy az embereknek nem otthon, hanem étkezdékben kellene enniük. Az akkori lakásokból ezért sokszor hiányzott a teljes értékű konyha: legfeljebb egy kis helyet alakítottak ki a reggeli elkészítéséhez. A koncepció végül nem honosodott meg. Ironikus módon később éppen a kapitalizmus teremtette meg az oroszok számára a főzés elkerülésének lehetőségét az ételkiszállítással, a kávézókkal és az ételszerzés más módjaival.

De vajon ilyen körülmények között teljesen rendben van, ha valaki nem tud főzni, vagy mégis kínos? A Lifehacker két szerzője érvel a kérdés két oldala mellett.

## Teljesen rendben van: ma rengeteg módon lehet ételhez jutni

Jelena Gricun, a Lifehacker szerkesztő-korrektora már olyan korban kísérletezni kezdett a főzéssel, amikor más gyerekek még homokpogácsákat készítenek. Minden alkalmat megragadott, hogy belopózzon a konyhába, ahol édesanyja megfogalmazása szerint többnyire csak pazarolta az alapanyagokat. Félt a késtől, ezért például kanállal próbálta szétdarabolni a paradicsomot. A kudarcok és az anyai rosszallás sem vették el a kedvét: jobban érdekelte a főzés, mint a babázás vagy a szovjet alumínium építőjáték.

Idővel tapasztalatot szerzett. Már nem öntött fél csomag rizst egy kis lábasba, megtanulta használni a fűszereket, és a kés hegyével ellenőrizni, elkészült-e a hús. Megértette, mit jelent a „szemre”, az „ízlés szerint” és az, hogy valamiből „amennyit felvesz” a tészta vagy az étel. Ha egy órára magára hagyják a konyhában, levest, főételt, salátát és palacsintát is készít.

Éppen azért állítja teljes meggyőződéssel, hogy nem tudni főzni – és nem is akarni megtanulni – teljesen elfogadható, mert ő maga tud és szeret is főzni.

Szerinte a főzni nem tudó ember ettől még nem válik életképtelenné. Kenyeret vágni és szendvicset készíteni valószínűleg bárki képes, egy gyors étkezéshez pedig ennél nem is feltétlenül kell több. A borscs már bonyolultabb, de nem is szereti mindenki. Az pedig, hogy valaki boldogulna-e egy lakatlan szigeten vagy más szélsőséges helyzetben, nem sokat bizonyít: ő maga sem tudna rendes hallevest főzni a megszokott lábasa és jó tűzhelye nélkül, ráadásul halat fogni vagy tüzet rakni sem tud.

Sőt, vannak, akiknek talán egyáltalán nem érdemes erőltetniük a főzést. Gyakori elképzelés, hogy a tojássütés vagy a hajdina megfőzése olyan alap, amelyet mindenkinek el kellene sajátítania. A főzés azonban éppúgy nem megy mindenkinek, mint bármely más tevékenység. Senkitől sem várjuk el például, hogy önmagát és másokat is meg tudjon nyírni: fodrászhoz fordulunk. Hasonló a helyzet a gyógyítással is, amely a főzéshez hasonlóan a túlélésünket szolgálja. Egy fejfájáscsillapítót mindenkinek be kell tudnia venni, benőtt körömmel viszont jobb szakemberhez fordulni.

Gricun több olyan embert is ismer, akinek a konyhai teljesítménye nagyjából addig terjed, hogy kibont egy csomag túrót, és tejfölt tesz rá. Számos próbálkozás ellenére minden más odaég, elsózódik, nyers marad vagy összeragad.

Ma ráadásul számos lehetőség kínálkozik az étkezés megoldására: ott az ételkiszállítás, a szupermarketek készételpultja és az otthonos fogásokat kínáló vendéglátóhelyek. A magánszakács szolgáltatásait sem csak gazdagok és hírességek veszik igénybe: az elfoglalt emberek körében is keresett, és nem feltétlenül megfizethetetlen.

Erre persze felmerülhet, hogy az így beszerzett étel „lélektelen”, és nem ér fel a szeretettel sütött nagymamai süteménnyel. Gricun azonban felidézi, hogy egy dagesztáni vendéglőben csudu nevű lepényt vásárolt. Az azt készítő asszony azon tanakodott, maradt-e még egy húsos pite és néhány kis csudu. A szerző szerint ha ebben nincs szeretet, akkor nehéz megmondani, miben van.

## Kínos: az önellátás az alapvető készségek része

Natalja Kopilova, a Lifehacker szerzője megérti, ha valaki nem akar főzni. De úgy véli, semmit sem tenni akkor is lehet, ha az ember egyébként tudja, hogyan kellene. Amikor valaki kijelenti, hogy nem tud főzni, abban szerinte egy furcsa, esetenként gyerekes hozzáállás is megmutatkozik.

Az étkezés alapvető szükséglet. Természetesen senki sem úgy születik, hogy képes az alapanyagokból legalább nagyjából ehető fogást készíteni. Kopilova szerint azonban semmit sem megtanulni a főzésből körülbelül olyan, mintha valaki az orrfújást sem sajátítaná el. Ehhez ráadásul nem kell órákon át a tűzhely mellett állni, különösen ma, amikor az internet tele van világos útmutatókkal.

Ha valaki azt mondja, hogy még a pelmenyit sem tudja kifőzni, az Kopilova olvasatában gyakran arra irányuló kérés, hogy valaki más végezze el helyette a feladatot. Ha pedig nem sikerül másra hárítani az étkezésről való gondoskodást, időnként kénytelen lesz elkészíteni valamit – hacsak nem egy török all inclusive szállodában él.

Aki azt sem tudja, hogyan kell egy tojást a serpenyőbe ütni, az szerinte nem bájosan ügyetlen, hanem egyszerűen tehetetlen és kíváncsiság nélküli. Ezen az sem változtat, ha az illető milliárdos.

Az életben ugyanis adódhatnak olyan helyzetek, amikor fontos, hogy az ember önállóan tudjon gondoskodni magáról. Kopilova álláspontja szerint az önellátás készségei hozzátartoznak ahhoz az alapcsomaghoz, amelyre mindenkinek szüksége van.