A mai európai népességek genetikai összetételét két nagy történelmi folyamat formálta döntően. Mintegy nyolcezer éve korai földművesek érkeztek Anatóliából, ötezer éve pedig megindult a jamnajai sztyeppei kultúra hordozóinak nagyszabású nyugati vándorlása. A kontinens egyes térségei azonban jelentősen eltértek ettől az általános mintától.

Egy új kutatásban Európa legészaknyugatibb részének ősi lakóit vizsgálták. Az eredmények szerint a Rajna–Maas-delta újkőkori népessége szorosabb genetikai kapcsolatban állt a vadászó-gyűjtögetőkkel, mint bármely más vizsgált népesség.

A délről érkezők bevándorlásával Európában a vadászó-gyűjtögető életmódot fokozatosan felváltotta a földművelés. Erről nemcsak a régészeti leletek tanúskodnak: az újkőkori európaiak genomjában is egyre nagyobb lett az anatóliai eredetű összetevő aránya. Ez azonban nem mindenütt ugyanúgy zajlott. A Baltikumban és Skandináviában például jóval később honosodott meg a földművelés, egyes területeken pedig visszatértek a korábbi életformához.

A David Reich vezette kutatócsoport – a Harvard Egyetem, a Harvard Orvosi Egyetem és a Bécsi Egyetem szakemberei – ezúttal a Rajna és a Maas rendkívül nedves deltavidékét tanulmányozta. A terület ma Hollandiához, Belgiumhoz, valamint Németország északi és északnyugati részéhez tartozik.

A régészeti adatok alapján Kr. e. 5500 körül érkeztek ide a vonaldíszes kerámia földműves kultúrájának képviselői, akik genetikailag és kulturálisan is az anatóliai bevándorlók leszármazottai voltak. A termékeny lösztalajokkal rendelkező déli térségekben telepedtek le, tovább azonban nem tudtak terjeszkedni. A vízben gazdag tájakon a vadászó-gyűjtögető közösségek sokkal tovább fennmaradtak, mint Közép-Európában.

A bioRxiv tudományos preprintarchívumban közzétett tanulmány szerzői 41 ember teljes genomjából nyertek adatokat, és több mint egymillió egypontos nukleotid-polimorfizmust, vagyis SNP-t elemeztek. A maradványok a Kr. e. 8500 és 1700 közötti időszakból származtak. Az elemzésbe további 68 ember korábban publikált DNS-adatait is bevonták.

Az eredmények azt mutatták, hogy a Rajna–Maas-delta újkőkori lakói genetikailag közelebb álltak a középső kőkori vadászó-gyűjtögetőkhöz, mint a földművesekhez. Ezt a különböző ősi népességek arányát meghatározó qpAdm-módszer is megerősítette. Egy anya és lánya genomja teljes egészében helyi eredetűnek bizonyult, másoknál pedig a helyi összetevő aránya sehol sem csökkent 35 százalék alá.

A vadászó-gyűjtögetők és a földművesek génállománya további 1500 éven át stabil arányban keveredett: előbbi 40–50, utóbbi 50–60 százalékot tett ki. A földművesek DNS-e főként női ágon öröklődött tovább. Mind a 42 megvizsgált újkőkori férfi genomja a középső kőkori vadászó-gyűjtögetőktől származó férfiági eredetet mutatott.

Sztyeppei örökséget – a zsinegdíszes kerámia kultúráján keresztül – mindössze három embernél találtak. Egy Kr. e. 2852 és 2574 között élt férfi a korához képest rendkívül ritka R1b-U106 haplocsoport hordozója volt. Ez a Baltikumon és Csehországon kívül ismert egyik legkorábbi ilyen lelet. A szerzők szerint a férfi a zsinegdíszes kerámia kultúrájához köthető egyik legkorábbi bevándorlási hullám nyomát őrizhette.

Tizenhárom, Kr. e. 2500 körülre keltezett mintában már jelentős arányban mutatták ki a harangedényes hagyomány képviselőinek DNS-ét. Ez a népesség genetikailag összefüggött a zsinegdíszes kerámia kultúrájával. Az eredmény arra utal, hogy a sztyeppei kultúrák leszármazottai viszonylag gyorsan megérkeztek a Rajna–Maas-deltába, és magukkal hozták a bronzkor új technológiáit.

A térségben a harangedényes hagyományhoz tartozók sajátos genetikai mintázata alakult ki: az első anatóliai földművesek, a jamnajai népesség leszármazottai és a helyi vadászó-gyűjtögetők öröksége egyaránt jelen volt benne.

A kutatók arra jutottak, hogy a Rajna–Maas-delta harangedényes népessége az Ibériai-félszigeten élő csoportoktól függetlenül alakult ki. Ezek a közösségek később Északnyugat-Európában is elterjedtek, így Britanniában is, ahol szinte teljesen felváltották a helyi lakosságot.

A vizsgálatban az azonos leszármazású genomszakaszok, az úgynevezett IBD-szegmensek elemzését is alkalmazták. Ezzel meghatározható két ember rokonságának foka. A módszer sokáig csak mai emberek esetében volt használható, nemrég azonban erősen töredezett ősi mintákhoz is hozzáigazították.

Az újkőkori mintákban 12 centimorgannál hosszabb közös szakaszokat találtak, ami arra utal, hogy a közös ősök tíz nemzedéken belül éltek. A térség népességei tehát feltehetően szoros genetikai kapcsolatban álltak egymással, például gyakori házasságok vagy vándorlások révén.

A legfeltűnőbb példa egy 50 centimorgan hosszúságú közös szakasz volt egy, a nyugat-németországi Blätterhöhleben talált ember, valamint az észak-franciaországi Mont-Aiméből származó apa–lánya páros között. A kapcsolat nagybácsi és unokaöcs, illetve távolabbi unokatestvérek közötti rokonságnak felelhetett meg. Még meglepőbb, hogy a neolitikus Vlaardingen-kultúra egyik képviselője rokoni kapcsolatban állt egy, az oroszországi Szamarai területről származó emberrel.