1919 egyik napsütéses napján a hétéves Francis Rogallo egy kétüléses repülőgépet látott elszállni a kaliforniai Sanger fölött. Ettől kezdve papírból és fából készített sárkányok lettek a kedvenc játékai, a repülés pedig valóságos rögeszméjévé vált. Mivel a pilótaképzés túl drága volt számára, olyan légi járművet akart létrehozni, amelyhez nem kell pilótaengedély.

Az iskola után belépett volna a hadseregbe. Nem a katonai pálya vonzotta, hanem az, hogy végre repülhessen, az orvosi alkalmassági vizsgálaton azonban elutasították. Ezután a Stanford Egyetemen tanult tovább, természetesen repülőmérnöknek.

Diplomája megszerzése után, 1935-ben a NASA elődjének számító Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Bizottságnál (NACA), annak langley-i intézetében helyezkedett el. Repülőgépek konstrukciójának tökéletesítésén dolgozott, ám saját álmától még messze járt, noha pilóta barátai többször magukkal vitték utasként.

Néhány évvel később réselt fékszárnyakat fejlesztett, a Piper Aircraft pedig felkérte, hogy segítsen felszerelni ezeket a repülőgépeire. A vállalatnál néhány pilótaleckét is kapott, de első önálló repülésének napján ismét közbeszólt a sors. A gép, amellyel felszállt volna, a repülőtérre tartva kigyulladt a levegőben és lezuhant.

A második világháború után Rogallo a sárkányok aerodinamikájának javításával kezdett foglalkozni, ehhez saját szaktudását és a laboratórium szélcsatornáit használta. Egy kollégája később felidézte, hogy Rogallo egyszer megjósolta: egy napon a sárkányok elég nagyok lesznek ahhoz, hogy embert emeljenek a levegőbe.

Felettesei nem támogatták ezt a munkát, ezért otthon épített szélcsatornát. Vitorlák szerkezetét tanulmányozta, és azt kutatta, miként lehetne belőlük szárnyat készíteni. Kartonfüggönyből varrt modelljeit a Chesapeake-öböl partján próbálta ki.

Feleségével és munkatársával, Gertrude-dal hamarosan rájöttek, hogy az ilyen szárnyhoz nincs szükség sem árbócra, sem merev vázra: alakját önmagában a szemből érkező légáramlat is fenntarthatja. 1948-ban szabadalmi kérelmet nyújtottak be a hajlékony szárnyra, amelyet 1951-ben meg is kaptak.

Az új szárnykialakítás azonban sem a közönséget, sem a vállalatokat nem érdekelte. Rogallóék 1957-ig mindössze hétezer játéksárkányt adtak el.

A fordulatot az első szovjet műhold 1957. október 4-i felbocsátása hozta meg. Rogallo szárnyát nagyon kis helyre össze lehetett hajtani, így kiválóan megfelelt a Földre visszatérő űreszközök számára. A NASA nagyszabású kísérletekbe kezdett vele.

1961-ben a Popular Mechanics is bemutatta a Rogallo-szárnyat, bár a cikkhez figyelmeztetést fűztek: „Ezt ne próbálják ki otthon!” Tom Purcell mérnök szerencsére figyelmen kívül hagyta a tanácsot. Megépítette azt, amit ma sárkányrepülőnek nevezünk: a szerkezet hajlékony, ötméteres szárnyból, alumíniumvázból és pilótaülésből állt.

Purcell hamarosan találkozott Rogallóval, akit megdöbbentett, milyen pontosan sikerült a mérnöknek lemásolnia a szerkezetet a magazin ábrái alapján. Végül 1965-ben az 53 éves Francis Rogallo is a levegőbe emelkedhetett saját szárnykoncepcióján és Purcell konstrukcióján alapuló, motorcsónakkal vontatott gépen. Gyermekkori álmának megvalósulására 47 évet várt.