Ilja Latipov pszichológus és Gestalt-terapeuta Egyedül az élettel című könyvében arra biztat, hogy lassítsunk le, és gondoljuk végig életünk fontos kérdéseit. Egyebek mellett azt vizsgálja, miért érezzük magunkat gyakran feleslegesnek és elhagyatottnak, hogyan távolodunk el emiatt önmagunktól, és miként találhatunk vissza valódi énünkhöz.

## Amikor úgy érezzük, senkinek sem kellünk

A pszichoterapeuták olykor elhagyatottsági depressziónak nevezik azt az élményt, amelyet a következő gondolat kísér: ha néhány fontos ember elfordult tőlünk, akkor soha többé senki nem akar majd kapcsolatot teremteni velünk, mert valami nincs rendben velünk.

Ez különösen súlyos állapot, mert az ember úgy érzi, hogy a teljes, reménytelen magány örökké tart. Ha egy szeretett személy elutasít bennünket, minden elveszítheti a jelentőségét: nem érdekelnek korábbi kedvteléseink, az étel, a természet vagy a barátok. Az élet az elhagyás fájdalma körül kezd forogni, és akár az életkedv is eltűnhet. Mindehhez szégyen társulhat – „biztosan azért hagytak el, mert ilyen vagyok” –, valamint bűntudat amiatt, amit megtettünk, elmulasztottunk, vagy állítólag másképp kellett volna tennünk.

Már gyerekként is sok mindenre hajlandók lehetünk, hogy elkerüljük ezt az érzést. Akár arra is, hogy hamis ént alakítsunk ki, és olyan keretek közé szorítsuk magunkat, amelyek egyáltalán nem illenek hozzánk.

## Hogyan születik meg a hamis én?

A szülők gyakran azért akarják mindenáron saját elvárásaikhoz igazítani gyermeküket, mert maguk sem tudnak megbékélni tökéletlenségükkel. Ezt az elfogadhatatlanságot azután a gyerekre vetítik.

A felnőttek elvárásai már születéstől nyomást gyakorolhatnak a gyerekre. Ezek rendszerint nem az ő sajátosságaiból indulnak ki, hanem abból, amit a szülei szeretnének látni benne. Ha nem felel meg, szeretetmegvonást tapasztalhat.

Természetesen másféle kapcsolatok is léteznek. A támogató családban kevés az elvárás, a szeretet pedig nem attól függ, hogy a gyerek teljesíti-e ezeket. A teljesen elidegenedett kapcsolatban a felnőtteket nem érdekli, mit tesz a gyerek. Az ellenséges közegben pedig bármit csinál, azt rossznak minősítik, egyszerűen azért, mert ő tette. A szerző szerint azonban a legtöbb gyerek olyan körülmények között nő fel, ahol a szeretet kifejezése valamilyen mértékben az elvárások teljesítésétől függ.

Erre tipikus válasz a hamis én kialakítása. A gyerek lényegében azt tanulja meg: ha a szülei és más fontos emberek elvárják tőle, hogy bizonyos módon viselkedjen, akkor ezt fogja mutatni, hogy megkapja azt, amire leginkább szüksége van – a szeretetet. Valódi énjét, amely minden igyekezete ellenére sem egyezhet meg teljesen mások kívánságaival, elrejti. Úgy érzi, az senkinek sem kell, ezért neki magának sem.

A hamis én tehát olyan viselkedések összessége, amelyekkel biztosíthatjuk a számunkra fontos emberek kedvező vagy legalább semleges hozzáállását. Idővel mindez annyira megszokottá válhat, hogy már nem tudjuk megkülönböztetni saját vágyainkat mások elvárásaitól. A nyereség látszólag egyértelmű: nem utasítanak el, így nem kell szembenéznünk az elhagyatottság fájdalmával. Ez az ára annak, ha nem merjük vállalni valódi énünket.

## Ugyanaz a félelem, különböző álarcok

A népszerű pszichológiai irodalom gyakran beszél „nárcisztikus”, „társfüggő”, „skizoid” vagy „hiszteroid” személyiségekről. Ezek a szavak könnyen közhelyes címkékké válhatnak, miközben valójában az elhagyatottság elkerülésének különböző stratégiáit, vagyis a hamis én eltérő változatait írják le.

Van, aki úgy szeretne elfogadást kapni, hogy nem fektet valódi energiát a kapcsolataiba: nem figyel eléggé a másikra, nem reagál az érzéseire, és saját vágyait sem fejezi ki világosan. Ehelyett olyan képességeket fejleszt, amelyek teljesítménye révén csodálatot válthat ki. A csodálatot szeretetnek tekinti, pedig tartósan leginkább távolságból működik. A közelségben láthatóvá válnak a ráncok, az ősz haj, a tökéletlen bőr, az arckifejezések és minden egyéb, amit hibának gondolunk. Így az ember elrejti ezeket, velük együtt pedig elfojtja énjének eleven, spontán, energikus és szenvedélyes részét is. Ebből jön létre a nárcisztikus hamis én.

Más azzal próbálja elkerülni az elutasítást, hogy mindenkihez jó, kitalálja és kielégíti mások szükségleteit, saját magáról viszont megfeledkezik. Cserébe helyeslést és elfogadást vár. Ha a helyeslést összetéveszti a szeretettel, kialakul a függő hamis én.

A környezet azt is meghatározza, mely tulajdonságainkat nyomjuk el. Egy erőszakos szubkultúrában például lenézhetik a szelídséget, a gyengédséget és a gondoskodást. Ezek a vonások ezért mélyre szorulnak, noha később túlzó érzelgősség vagy sírósság formájában mégis felszínre törhetnek. Ilyenkor azonban szégyen tapad hozzájuk.

## Valódi énünket nem lehet eltörölni

Azt, amit mi magunk szeretünk és akarunk, mások véleményétől függetlenül sem lehet teljesen kitörölni. Ezért konfliktus alakul ki aközött, amilyenek vagyunk, és amilyennek lennünk „kellene”.

Ezt jól szemlélteti egy rosszul megtervezett park. Tegyük fel, hogy a sétányok kizárólag derékszögben találkoznak. A terv felülről szép, gyalogosan azonban természetellenes éles fordulatokat kíván, ezért az emberek levágják a sarkokat a füvön. Egy ésszerű tervező leburkolná a kitaposott ösvényeket. A makacs viszont felásatja őket, tiltó táblákat és szalagokat állít ki, majd újabb és újabb csapásokat torlaszol el. A park egyre csúnyább lesz, az emberek mégis továbbra is a nekik megfelelő útvonalat választják.

Hasonló harc folyik bennünk és a társadalomban is: egy felülnézetből tökéletesnek tűnő eszmény – legyen az az ideális társadalom vagy az ideális gyerek – kerül szembe a valósággal. Az emberi viselkedést és lelki működést eleve hibásnak nyilvánítják, majd megpróbálják megtörni, ahelyett hogy előbb megértenék. Ennek eredménye szélsőséges esetben halottak tömege vagy az eszmény Prokrusztész-ágyába bele nem illő, megtört emberek sokasága lehet.

Ez nem azt jelenti, hogy szabadon teret kell engednünk természetünk legrosszabb oldalainak, és bosszút állhatunk, hazudhatunk vagy másokon vezethetjük le haragunkat. Arról van szó, hogy minden érzésünk és tulajdonságunk létjogosultságát el kell ismernünk.

A harag, a bosszúvágy, a kapzsiság, a mások fájdalmában lelt öröm, az önzés, az intrika és a moralizálás mind hozzánk tartozhat. Ezeket a személyiség úgynevezett D-komponenséhez kapcsolják, ahol a D az angol dark, vagyis „sötét” szóra utal. Fontos felismerni őket, megérteni a mögöttük rejlő szükségleteket, és olyan kielégítési módokat keresni, amelyek önmagunkkal és másokkal szemben is a lehető leghumánusabbak. Ezek ugyanúgy valódi énünk részei, mint a kedvesség vagy az önzetlenség.

Lelkünk legerősebb démonai azok, amelyeket bezárunk és éheztetünk. Időnként így is kitörnek, komoly pusztítást okoznak, vagy belülről rendítik meg lelki egyensúlyunkat. Valódi énünk élettörténetünkből és személyes tulajdonságainkból áll: ezzel élünk, ezt tanuljuk megismerni, ehhez alkalmazkodunk. A hamis én ezzel szemben abból a meggyőződésből indul ki, hogy valódi alakunkban senkinek, még önmagunknak sem kellünk, ezért a társadalom igényeihez kell alakítanunk magunkat – vagy legalább úgy kell tennünk, mintha megfelelnénk nekik.

## Az élet nem tisztázat

Tökéletlenségünk másik oldala, hogy akkor is folyton hibázunk, ha igyekszünk helyesen cselekedni. Az iskola megtanítja, hogy van piszkozat és tisztázat. A tanárnak az utóbbit kell beadni: hibák és javítások nélkül, gondosan megválasztott szavakkal, pontos vonalakkal, befejezett rajzzal és lezárt szöveggel.

Pedig a javításokból látszana a gondolkodás folyamata, a befektetett munka és az alkotás. Ehelyett tökéletesre csiszolt, szép kézírású munkát várnak, amely tetszik a tanárnak, és példaként mutatható másoknak. Ez a tanulói hamis én legtisztább megnyilvánulása.

Néha kétségbeesetten szeretnénk tisztázatot készíteni életünkből, csakhogy az mindig piszkozat marad: sikerült részletek, áthúzások, törlések és többször átírt szakaszok keveréke. Élettörténetünket egyszer írjuk, semmit sem radírozhatunk ki belőle. Mégis újra és újra visszatérhetünk a múltba, fejben lejátszhatjuk az elrontott beszélgetéseket, befejezhetjük, amire nem jutott időnk, vagy elmondhatjuk azt, amit az azóta eltávozott szeretteinknek nem mondtunk ki. Utólag bölcsebbnek hisszük magunkat, más döntéseket keresünk, és szidjuk magunkat régi hibáinkért.

Irvin Yalom gondolatával élve nehéz lemondanunk egy jobb múlt reményéről. Ha léteznek is tisztázatok, azok többnyire utólag megszerkesztett életrajzok, amelyekben minden rendezett, a történet logikus és következetes, célja pedig a csodálat kiváltása.

## Látszani vagy valóban jelen lenni?

Amikor választanunk kell a látszat és a valódi jelenlét között, segíthet egy egyszerű kérdés: arra összpontosítunk, hogy jól végezzük el a feladatunkat, vagy arra, hogy megfeleljünk saját és mások elvárásainak?

Nyilvános szerepléskor vagy világosan átadjuk gondolatainkat, vagy mindenáron tetszeni akarunk a közönségnek. Ez két különböző, egymással összeegyeztethetetlen cél. Egy pszichológus vagy a kliensével közösen próbálja megérteni annak problémáját, vagy jó, okos és együtt érző szakembernek igyekszik látszani. Ugyanez a különbség aközött, hogy megjavítunk egy hűtőszekrényt, vagy nagy mesternek mutatjuk magunkat; pontosan megfogalmazzuk gondolatainkat egy cikkben, vagy mindenáron felül akarjuk múlni korábbi, esetleg mások által írt szövegeket. Egy beszélgetésben is választhatunk: élvezzük a másik társaságát, vagy azon dolgozunk, hogy megkedveljen bennünket.

A hamis én nemcsak szándékainkból, hanem érzéseinkből is felismerhető. Ha egy fontos beszélgetésben hazudunk vagy kitérünk az egyenes válasz elől, a rövid feszültséget megkönnyebbülés követi, hiszen látszólag elkerültük az elutasítást. Ugyanakkor megjelenik a szorongás is, amely abból fakad, hogy állandóan vissza kell fognunk magunkat. Ez történhet például akkor, ha hazudunk szeretteinknek, és bár megússzuk a kellemetlenséget, rossz érzés marad bennünk.

A valódi én kifejezésekor az átmeneti feszültség – hiszen az elutasítástól félni természetes – után ellazulás, öröm és teljességérzet következhet: jelen voltunk, megmutattuk magunkat, és nem hátráltunk meg. Ez később ismét önkifejezésre ösztönözhet. Ilyenkor már nem külső jutalom, hanem belső vágy mozgat bennünket.

## Az elutasítás fájdalmát nem lehet megkerülni

Ahhoz, hogy ki merjük mondani, mit gondolunk és szeretnénk, meg kell tanulnunk átélni az elhagyatottság fájdalmát. A hamis én útvesztőit éppen az a félelem hozza létre, hogy valódi önmagunk megmutatásakor mások elfordulnak tőlünk.

Csak akkor vállalhatjuk ennek újbóli kockázatát, ha képesek vagyunk támogatni magunkat magányban és elutasításkor. Ennek nemcsak az a nyeresége, hogy szabadabban kommunikálhatunk: így találhatjuk meg azokat az embereket is, akik valódi énünket ismerik és szeretik, nem pedig egy kitalált személyiséget.

Az elhagyatottsági depresszió átélése röviden azt jelenti, hogy megengedjük magunknak a fájdalmat és a gyászt, amikor fontos emberek elhagynak vagy nem támogatnak bennünket. Közben megőrizzük, illetve visszaszerezzük saját értékünk tudatát: „Létezem, és jogom van önmagamnak lenni akkor is, ha már nem vagytok mellettem, vagy nem becsültök többé.” Ezután megtapasztalhatjuk, hogy az elutasítást követően is van élet, és új kapcsolatok is születhetnek. Ez az új tapasztalat áll szemben azzal a rémülettel, hogy soha többé senki nem lesz velünk.

Az állapot akkor válik átélhetetlenné, ha teljesen leértékeljük magunkat: „Ha tökéletlenül, az eszményeiteknek meg nem felelve elutasítottatok, akkor nem érdemlem meg, hogy emberek között éljek.” Ilyenkor vagy végtelen szégyenre ítéljük magunkat, vagy újra a hamis én mögé bújunk. Ez ugyan véd a szégyentől, de csökkenti az élet örömét.

## Négy válasz a tökéletlenségre

A szerző szerint négy alapvető módon felelhetünk arra, hogy tökéletlen emberek vagyunk. Az első három abból indul ki, hogy nem ideálisnak lenni rossz, ezért elkerüli a tökéletlenség teljes megtapasztalását. Csak a negyedik alapul azon, hogy megbékélünk valódi önmagunkkal.

### 1. „Jó vagyok, és még jobb leszek”

Ez a válasz tagadja sötét oldalainkat, vagy a szüntelen önfejlesztés révén próbálja legyőzni őket. Jelszava: ha mindig mindent helyesen teszünk, elkerülhetjük a hibákat és kudarcokat. Csakhogy egyetlen ember sem képes mindig mindent jól csinálni, még akkor sem, ha egyértelmű volna, mi számít „helyesnek”.

Ez a felsőbbrendűség útja, amelyen mások hibáit könnyebben észrevesszük, mint a sajátjainkat. Hamis énünk erényes, vonzó képekből épül fel, és mindent elrejtünk, ami beszennyezhetné őket. Ennek másik változata a világ teljes idealizálása: minden értelmes és gyönyörű, velünk és a világgal sincs semmi baj.

### 2. „Én rossz vagyok, a világgal viszont minden rendben”

Ha nem tudjuk elhinni, hogy rendben vagyunk, könnyen önmagunk megalázásába menekülhetünk: ha nem tudunk mindent jól csinálni, biztosan hibásak vagyunk. Ezután nem vállalunk nehéz feladatokat, és kerüljük azokat a helyzeteket, amelyekben kudarcot vallhatnánk, így a szégyennel sem kell találkoznunk.

Az önleértékelés ugyanúgy eltávolít valódi énünktől, mint az önfelmagasztalás. Egyetlen, egyértelműen rossz képre egyszerűsít bennünket, amelyben már nem látjuk erényeinket és erősségeinket. Ez is hamis én.

### 3. „Én is rossz vagyok, és a világ is”

A csalódottságból cinizmus és nihilizmus születhet: ha ebben a világban semmit sem lehet helyesen csinálni, akkor velünk és a világgal is baj van. A szégyent úgy kerüljük el, hogy minden normát és korlátot érvénytelennek nyilvánítunk, vagy azt mondjuk: minden ember rossz, ezért nincs mit szégyellni.

A mérgező, a tökéletesség lehetetlenségéből születő szégyennel együtt azonban annak egészséges részét is eltöröljük, amely az emberi méltóságról és önbecsülésről alkotott képünkhöz kapcsolódik. Ha minden rossz, senkit és semmit nem kell tisztelni; az elutasítás miatt sem kell gyászolni, mert mi már előre elutasítottunk és leértékeltünk mindenkit. Így ugyan nincs örömünk önmagunkban és kapcsolatainkban, de elkerülhetjük az ezekkel járó fájdalmat.

### 4. „Tökéletlen ember vagyok egy különös és bonyolult világban”

A negyedik válasz elfogadja, hogy bármennyire igyekszünk jól és helyesen cselekedni, a hibák és kudarcok természetesek, nem pedig valakinek a fogyatékosságát bizonyítják.

Ha rendszeresen vágunk fel ételt, időnként megvágjuk magunkat. Ha üvegpohárból iszunk, előbb-utóbb eltörik egy. Ha a gyerekek kint játszanak, lesznek horzsolt térdek és piszkos ruhák. Ha kapcsolatban élünk, a viták, félreértések, ügyetlen mondatok és az egymásnak okozott érzelmi fájdalmak – akár szándékosak, akár nem – szintén elkerülhetetlenek.

Nem azért, mert valami baj van velünk. Egyszerűen nem létezik olyan fokú ellenőrzés és önkontroll, amely mindezt kizárhatná. A negyedik válasz szerint a tökéletlenségben nincs semmi természetellenes vagy helytelen. Ez a szemlélet vezethet el az önmagunkkal szembeni együttérzéshez.