Egy, az 1970-es években már vizsgált fosszília újbóli elemzése közelebb vihet annak megértéséhez, mivel táplálkozott a több mint 500 millió éve élt Hallucigenia sparsa. A választ nem magának az állatnak a maradványaiban, hanem feltételezett táplálékának testén találták meg.

A kambrium idején geológiai értelemben rövid idő alatt addig példátlanul sokféle többsejtű állat jelent meg az óceánokban. Ezt a folyamatot kambriumi robbanásnak nevezik. A kor tengereiben számos olyan élőlény úszott, mászott és vadászott, amelynek testfelépítése ma szinte földönkívülinek hatna.

Közéjük tartozott az alig öt centiméteres Hallucigenia sparsa is. Nevét rendkívül szokatlan, szürreálisnak tűnő maradványairól kapta. Az állatot Simon Conway Morris angol paleontológus írta le először 1977-ben a kanadai Sziklás-hegység Brit Columbia tartományban fekvő Burgess-palájából. A lelőhely finom agyagrétegei még az egykori élőlények lágyrészeinek lenyomatait is kivételesen jó állapotban őrizték meg.

A fosszília sokáig fejtörést okozott a kutatóknak. Az állat egyik oldalán hosszú, merev tüskék, a másikon pedig vékony, tapogatószerű lábak sorakoztak. A tudósok eleinte azt sem tudták eldönteni, melyik volt a háti és melyik a hasi oldal. Arra jutottak, hogy a Hallucigenia a tüskéin járt, a hátán lévő „tapogatókkal” pedig táplálékot ragadott meg. Emiatt csaknem két évtizeden át fejjel lefelé szerepelt a paleontológiai tankönyvekben.

Az 1990-es években új adatok és elemzések helyesbítették a tévedést. Kiderült, hogy a tüskék a hátát védték, az állat pedig puha, páros lábain mozgott a tengerfenéken. A Hallucigeniát a kihalt Lobopoda csoportba sorolták, amely közel áll a karmos féreglábúak, a medveállatkák és az ízeltlábúak közös őseihez.

Táplálkozásáról azonban továbbra sem lehetett sokat tudni, mivel egyetlen ismert példányában sem maradtak fenn tápláléknyomok. Javier Ortega-Hernández, az amerikai Harvard Egyetem paleontológusa ezért korszerű módszerekkel újra megvizsgált egy Burgess-palából származó, kambriumi maradványokból álló összetett leletet. Ez már a faj 1977-es leírásához felhasznált anyagok között is ott volt, de korábban nem elemezték részletesen.

A leletben a Hallucigenia mellett egy 3,5 centiméter hosszú és 1,9 centiméter széles, puha, kocsonyás testű élőlény maradványa is látható. A fosszília súlyos sérülésekről árulkodott. Ortega-Hernández bordásmedúzaként, vagyis a Ctenophora törzs egyik tagjaként azonosította az állatot. Ezek a ragadozó, kocsonyás tengeri élőlények már a kambriumban is jelen voltak.

A bordásmedúza lenyomatán és körülötte számos, a Hallucigenia hátán található tüskékkel megegyező képletet figyelt meg. Elhelyezkedésük és irányuk alapján arra jutott, hogy nem egyetlen állat, hanem hét Hallucigenia maradványairól lehet szó.

A kutató rekonstrukciója szerint a bordásmedúza elpusztult, majd lassan lesüllyedt az ősi tenger iszapos aljára. Kocsonyás teste táplálékot kínált a mélyben élő apró állatoknak: egy csoport Hallucigenia gyűlhetett köré, és megkezdhette a tetem elfogyasztását.

Mivel a Hallucigeniának nem volt állkapcsa, ollója vagy szúrásra alkalmas ormánya, Ortega-Hernández szerint szívással táplálkozhatott. Megnyúlt testének elülső végén lévő szájnyílása miniatűr szivattyúként működhetett, amellyel kiszívta a puha, tápanyagban gazdag szöveteket.

A lakoma közben valamilyen katasztrófa, esetleg víz alatti földcsuszamlás történhetett. A bordásmedúzát és a körülötte lévő Hallucigeniákat hirtelen üledék temethette be, így több mint félmilliárd évvel később egy pillanatfelvételhez hasonló lelet kerülhetett a kutatók kezébe.

Az új eredmények alapján Ortega-Hernández azt feltételezi, hogy a Hallucigenia dögevő lehetett, és a tengerfenékre süllyedt állati tetemekből táplálkozott. A felfedezés arra is utalhat, hogy a szívó táplálkozás ősi jelleg volt a mai karmos féreglábúakhoz és ízeltlábúakhoz vezető evolúciós ágon.

Nem minden szakember tartja azonban meggyőzőnek ezt az értelmezést. Jean-Bernard Caron, a kanadai Royal Ontario Museum paleontológusa óvatosságra intett. Mint rámutatott, az egymás mellett fennmaradt fosszíliák nem feltétlenül bizonyítják, hogy az állatok életükben is kapcsolatba kerültek egymással. A maradványokat haláluk után az áramlás vagy egy földcsuszamlás is ugyanarra a helyre sodorhatta.

Caron más magyarázatot is felvetett a tüskék halmozódására. A Hallucigenia mai rokonai közé tartozó karmos féreglábúak növekedésük során vedlenek. Elképzelhető tehát, hogy a lelet nem egy lakoma, hanem egy vedlés helyszínét őrizte meg, ahol több példány egyszerre hagyta hátra tüskés kültakaróját.

A kutatás kézirata a bioRxiv biológiai preprintarchívumban jelent meg.