A középkori festményeken a csecsemők gyakran feltűnően idős, komor arcot kaptak. Kézenfekvő lenne ezt az akkori művészek hiányos anatómiai ismereteivel vagy rajztudásával magyarázni, ám az ábrázolás hátterében elsősorban vallási és művészeti konvenciók álltak.
A korszak művészetének legfontosabb megrendelője az egyház volt, ezért a képeken szereplő gyermek többnyire a gyermek Jézus. A keresztény kánon szerint Krisztus már születésekor tökéletes volt, lényege pedig nem változott. A festők ezt úgy érzékeltették, hogy gyermeki testhez érett férfiarcot társítottak: Jézust nem fejlődő kisbabaként, hanem kicsinyített felnőttként jelenítették meg.
Ehhez az ábrázolásmódhoz kapcsolódik a „homunculus” kifejezés is, amelynek jelentése: kis ember. A szokatlan arcok tehát nem egyszerűen ügyetlenül megfestett csecsemők voltak, hanem tudatosan követték a korszak vallási elvárásait.
A 14. századtól, a reneszánsz kibontakozásával fokozatosan változott a helyzet. Az egyház mellett világi mecénások – köztük a Mediciek – is egyre gyakrabban rendeltek műalkotásokat. Számukra kevésbé volt fontos a korábbi ábrázolási kánon, így a festményeken megjelenő csecsemők külseje is természetesebbé, gyermekibbé vált.
