A suriname-i pipa Dél-Amerika több országában is honos különleges kétéltű. Elsősorban az Amazonas trópusi esőerdeinek lassú folyású patakjaiban, kisebb tavaiban és mély pocsolyáiban él. Az iszapos fenéken, kövek és uszadékfák között rejtőzik.
A többnyire 15–20 centiméteres állat külseje meglehetősen szokatlan. Mozdulatlanul egy száraz levélre vagy akár tehénlepényre emlékeztet, ám ez az amazóniai környezetben előnyös álca. Nemcsak a veszélyektől óvja, hanem a vadászatban is segíti: a pipa órákon át képes mozdulatlanul feküdni a vízben, amíg egy apró hal a közelébe nem úszik.
Mivel rosszul lát, elsősorban tapintására hagyatkozik, és a víz legkisebb rezdüléseit is érzékeli. Amikor a zsákmány elég közel kerül, kitátja a száját, és beszippantja. Kisebb halakat, rákokat, férgeket és a vízbe hullott rovarokat fogyaszt.
A suriname-i pipának sem fogai, sem nyelve nincs. Elülső végtagjai szintén különlegesek: ujjai végén újabb apró, tapogatószerű nyúlványok találhatók. Ezekkel kutat táplálék után a mederfenéken.
Élete nagy részét vízben tölti, a szaporodási időszakban azonban párkeresés céljából a szárazföldre is kijön. A hímek a parton kattogó hangokkal igyekeznek magukhoz csalogatni a nőstényeket.
A párzási időszakban a nőstény hátán a bőr puhábbá és kissé lazábbá válik. A párzás során a hím a nőstény hátára kapaszkodik, majd együtt merülnek a víz alá. A nőstény által kibocsátott peték a hátára tapadnak, a hím pedig megtermékenyíti, majd a bőrbe nyomja őket. A folyamat több mint egy napig is eltarthat, és a nőstény száznál is több petét rakhat.
Tizenkét hét elteltével már teljesen kialakult, apró pipák bújnak elő az anya hátából. Azonnal önálló életet kezdenek, és táplálék után kutatva felfedezik a vízterületet. Az ivarérettséget hatéves korukra érik el, ekkor maguk is párt keresnek.
Bármilyen meghökkentő legyen is a suriname-i pipa megjelenése és szaporodása, az anya szó szerint a hátán hordja fejlődő utódait, amíg azok készen nem állnak az önálló életre.
