Egy kis termetű madárhoz képest meglepően nagynak látszik a kecskefejő szája, miközben a csőre rövid és jellegtelen. Régen éppen ez a feltűnő aránytalanság adott alapot egy különös hiedelemnek: úgy tartották, hogy a madár a kecskék tejét szívja ki.
Innen ered az európai lappantyú (Caprimulgus europaeus) kecskefejő elnevezése is. Ha egy állat kevés tejet adott, könnyen ezekre a madarakra foghatták a hiányt.
A későbbi vizsgálatok azonban megcáfolták a történetet. A kecskefejő nem tejjel, hanem rovarokkal táplálkozik, amelyeket a levegőben kap el, a sarlósfecskékhez hasonlóan.
A legenda kialakulását valószínűleg az is segítette, hogy a madarakat gyakran lehetett a legelő állatok közelében, a talajon látni. Valójában nem a kecskék tőgyét környékezték meg, hanem a körülöttük repkedő legyekre és böglyökre vadásztak. A pásztorok azonban a kecskék között sürgő-forgó kis madarak láttán más magyarázatot találtak.
Az erdőben jóval nehezebb észrevenni őket. Rejtőszínük beleolvad a fakéreg mintázatába, rövid lábuk miatt pedig szinte ráfekszenek az ágra. Az árnyékban ezért többnyire csak akkor tűnnek fel, ha valaki egészen közel kerül hozzájuk és felriasztja őket.
A kecskefejőt könnyebb lehet a hangja alapján megtalálni. Monoton, berregő hangja olyan, mintha egy apró motor zúgna az erdőben. Ha tehát motorra emlékeztető, egyenletes berregés hallatszik a fák közül, jó eséllyel egy kecskefejő szól.
