Több mint ezer éve, valahol az északi tengereken találkozhattak először skandináv hajósok azzal a titokzatos állattal, amelyet norvégul krakennek neveztek. A nemzedékről nemzedékre továbbadott történetek szerint a félelmetes lény egész hajókat volt képes elsüllyeszteni és felfalni.

Egy 13. századi elbeszélés a tengeri szörnyek leghatalmasabbikaként írja le: embereket, hajókat és bálnákat eszik, napokig rejtőzik a víz alatt, fogai pedig víz alatti sziklákra emlékeztetnek. Egy másik korabeli szöveg szerint a mérete felfoghatatlan, inkább szigetnek látszik, mint halnak, és talán csak egyetlen példány él belőle az óceánban.

Olaus Magnus érsek a 16. századi „Az északi népek története” című művében szintén beszámolt egy Norvégia partjainál élő, legalább egy mérföld hosszú szörnyű halról. Leírása szerint az állat fejét visszataszító szemölcsök borították, hatalmas, rosszindulatú szemei voltak, és sok nagy hajót elsüllyeszthetett a legénységükkel együtt. Nehéz mindezt egyszerű bálnamegfigyelésnek tekinteni: a norvégok jól ismerték a bálnákat, és sikeresen vadásztak is rájuk.

A kraken ráadásul külsőre sem bálnaként jelent meg a történetekben. Egy 18. századi könyv „rákhalnak” nevezte, amelynek feje és számtalan farka van, hossza pedig nem haladja meg a 16 kilométeres Öland szigetét. A leírás szerint amikor a felszínre emelkedett, óriási robajjal tört elő, vizet lövellt az orrnyílásaiból, és hatalmas, körkörös hullámokat keltett. A vízsugár még emlékeztethetett volna egy bálnára, a „sok farok” azonban már sokkal inkább karokra vagy tapogatókra utalt.

## A tudósok sokáig kételkedtek

A kor természettudósai nehéz helyzetben voltak. A halászok és tengerészek egyöntetűen hittek az északi szörny létezésében, ám senki sem tudta elfogni vagy megölni. A tudomány képviselőinek így pusztán a beszámolókra kellett volna hagyatkozniuk. Hosszas viták után arra jutottak, hogy a kraken talán egy óriási tintahal vagy polip lehet, de abban korántsem voltak biztosak, hogy valóban létezik.

Carl von Linné svéd zoológus 1735-ben, a „Systema Naturae” első kiadásában megemlítette a krakent. A fejlábúak közé sorolta, vagyis a polipok, tintahalak és szépiák rokonságába, és a Microcosmus marinus tudományos nevet adta neki. Kollégái azonban nevetségessé tették emiatt, ezért a későbbi kiadásokból törölte az állatot. Egy másik művében már óvatosan úgy fogalmazott: beszélnek egy Norvégia tengereiben élő különleges szörnyről, de ő maga nem látta.

Denys de Montfort francia zoológus ezzel szemben teljesen meg volt győződve a kraken létezéséről. Az 1802-ben megjelent, puhatestűekről szóló könyvében „kolosszális polipként” mutatta be: szerinte ez a rendkívüli erejű, agresszív lény egyszer egy háromárbócos hajót húzott a mélybe, máskor pedig egyetlen éjszaka alatt tíz hadihajót süllyesztett el. A zoológusok joggal bírálták a művet, mert de Montfort sok találgatást, pontatlanságot és fantasztikus feltételezést közölt. A 19. század elejére a krakenről, óriáspolipról és hasonló lényekről szóló történeteket már többnyire mesének tartották.

## Az Alecton találkozása

1861-ben az Alecton gőzkorvett hosszú útjáról visszatért Franciaországba. Bouguer kapitány egy húszkilós húsdarabot és részletes jelentést vitt a Tudományos Akadémiára arról, hogyan találkozott hajója egy krakennel Tenerife közelében.

A kapitány szerint délután két órakor az őrszem egy hatalmas, a vízfelszín közelében úszó állatot vett észre. Fején mintegy tíz hosszú tapogató tekergőzött, akár egy kígyócsomó. A kapitány úgy vélte, a példány felbecsülhetetlen értékű lehet a tudomány számára, ezért parancsot adott a megtámadására és megszigonyozására.

Többször ágyúval is rálőttek, de nem találták el. Végül egy matróznak sikerült szigonnyal átdöfnie az állat testét, és kötelet vetnie rá. Amikor azonban megpróbálták kiemelni a vízből, a lény nagyot rántott magán, és csak egy kisebb farokrész maradt a hajósoknál. A hajó rajzolója ugyanakkor megörökítette a találkozást, így a tudósok végre kézzelfoghatóbb bizonyítékot kaptak.

A következő évszázadban több elpusztult óriáskalmárt is partra sodort a víz, ezeket tudósok vizsgálták meg. Élő példányt azonban csak 2009-ben sikerült videóra venni.

## Mi rejtőzik a legenda mögött?

A kraken valójában óriáskalmár, vagyis fejlábú puhatestű. Bármilyen különösen hangzik, rokonságban áll a csigákkal, kagylókkal és meztelencsigákkal. A mai tudomány két óriási kalmárfajt különböztet meg: az óriáskalmárt (Architeuthis dux) és az antarktiszi óriáskalmárt (Mesonychoteuthis hamiltoni).

A közönséges tintahalakat régóta ismeri az ember, és húsukat többek között Görögországban, Portugáliában, Spanyolországban és Japánban is fogyasztják. Ezek az állatok azonban körülbelül félméteresek, tömegük nagyjából másfél kilogramm. Az óriáskalmár teste ezzel szemben mintegy öt méter hosszú, súlya pedig megközelítheti a fél tonnát. Fogókarjai a forrás szerint húsz méternél is hosszabbak lehetnek: a földön fekvő állat így akár egy hétemeletes ház hetedik emeletéig is felérne.

Az óriáskalmárnak tíz karja van: nyolc rövidebb és két hosszabb fogókar. Ezeket erős tapadókorongok sorai borítják, a korongokat pedig macskakarmokra emlékeztető, hegyes, görbe fogak szegélyezik. Szájában rendkívül éles és erős, papagájcsőrhöz hasonló csőr található. Mögötte helyezkedik el a radula, egy éles fogakkal borított, nyelvszerű szerv, amellyel az állat felaprítja zsákmányát.

Az Architeuthis fején két óriási szem ül. Átmérőjük elérheti a negyven centimétert, vagyis akkorák lehetnek, mint egy nagy iskolai földgömb. Nem nehéz elképzelni, milyen rémületet kelthetett egy ilyen állat a középkori halászokban.

## Valóban megtámadhat hajókat?

A hajókat elsüllyesztő krakenről szóló legendáknak a forrás szerint lehet valós alapjuk. 1946-ban például egy óriáskalmár megtámadta a norvég Brunswick tartályhajót, amely 150 méter hosszú volt, vízkiszorítása pedig elérte a 15 ezer tonnát. A kapitány jelentése több mint húszméteres állatról szólt, amely óránként negyven kilométeres sebességgel úszott.

A kalmár először a hajó oldala mellett haladt, majd megelőzte, félkört tett, és váratlanul nekirontott. Erős ütései nem tudták áttörni az acélburkolatot, ezért egy idő után elúszott. Egy modern acéltanker azonban egészen más ellenfél, mint egy középkori fahajó. A kalmár csőre és borotvaéles fogakkal szegélyezett tapadókorongjai utóbbit jóval súlyosabban megrongálhatták volna.

Az emberek azért találkoznak ritkán óriáskalmárokkal, mert rendszerint több mint egy kilométeres mélységben élnek, és csak kivételesen emelkednek a felszínre. Zoológusok szerint valószínűleg csak a nagyon éhes vagy beteg Architeuthis-példányok jutnak fel ilyen magasra.

## Ádáz küzdelem az ámbráscetekkel

Az óriáskalmárok fő ellenségei nem az emberek, hanem az ámbráscetek. Ezeknek a fogasceteknek a kalmárok jelentik a legfontosabb táplálékot, egy óriási Architeuthis azonban korántsem könnyű préda.

Borisz Zenkovics „Bálnák nyomában a világ körül” című könyvében egy ilyen összecsapást is leírt. Az ámbráscet hol kiugrott a vízből, hol a felszínen forgott, testét pedig egy óriáskalmár karjai fonták körül. A cet a szájába fogta a kalmárt, de a fejére tapadt karok akadályozták a nyelésben. Végül sikerült kiszabadulnia, szétszakította és lenyelte ellenfelét.

A forrás szerint sok beszámoló szól a mélyben élő, harminc méternél is hosszabb óriáskalmárokról. Ezek akár a középkori krónikák „bálnafaló” szörnyeinek képét is megmagyarázhatják.

## Nem mindegyik kerülhet a tányérra

Az Architeuthis testében sok ammónium-klorid található, ezért húsa kellemetlen szagú és ehetetlen. Más a helyzet az Antarktisz körüli déli tengerekben élő Mesonychoteuthis esetében. Ez valamivel rövidebb északi rokonánál, de nehezebb és zömökebb. A forrás szerint a húsa ehető és ízletes, egyetlen példányból pedig akár 350 kilogrammnyi kalmárkarika készülhetne.

Elfogni azonban rendkívül nehéz: nemcsak fél tonnát nyomhat, hanem olyan erős csőre is van, amely még az acéldrótot is könnyedén átvághatja — a horgászzsinórról nem is beszélve.