Az egykor „a világ mércéjeként” hirdetett Cadillacnek az 1980-as évek közepére sürgősen meg kellett újulnia. A márka évtizedeken át ugyanahhoz a recepthez ragaszkodott: sok króm, nagy V8-as motorok, puha futómű, kényelmes ülések és inkább jachtra, mint autóra emlékeztető menetkarakter.

A technikai lemaradást jól példázta az 1985-ös Seville: 4,1 literes V8-as motorja mindössze 135 lóerőt teljesített. Az elavult formavilág és műszaki tartalom sok vásárlót, különösen a fiatalabbakat tartotta távol a Cadillactől.

A tehetős fiatalok eközben egyre inkább a Mercedes-Benz és a BMW modelljeit választották. A korszerű formatervezés, a nagyobb teljesítmény és az amerikai vetélytársakénál jobb vezethetőség vonzóbbá tette számukra a német márkákat.

A Cadillac felismerte, hogy alkalmazkodnia kell, különben a Buick és az Oldsmobile sorsára jut: e két másik GM-márkát főként idősebb vevők keresték, mert autóik egy letűnt korszak modelljeit idézték.

A vállalat ezért a Pininfarinához fordult az Allanté megalkotásával. A modell a General Motors válasza lett volna a Mercedes-Benz SL-re és a Jaguar XJS-re, amelyek nagy feltűnést keltettek az Egyesült Államok tehetős fiataljai körében.

A torinói formatervezőkkel való együttműködés nem volt új a Cadillac számára. Kapcsolatuk 1931-ig nyúlt vissza, amikor az olasz műhely karosszériát készített a V16-os motorral hajtott Cadillac 452A roadsterhez. A Pininfarina 1959-ben a Cadillac Brougham karosszériáját is megtervezte és elkészítette; ez volt a háború utáni korszak egyik legfényűzőbb amerikai autója. Amikor a Cadillacnek ismét külső segítségre volt szüksége, újból a híres olasz karosszériaépítőhöz fordult.

A Pininfarina szerepe nem ért véget az Allanté megtervezésével. A vállalat összeállította és fényezte a karosszériákat, továbbá beszerelte a lehajtható tetőt, valamint a GM által szállított belső burkolatokat is.

Az így elkészült karosszériákat egy átalakított Boeing 747-essel szállították Torinóból Detroitba. Ott kapták meg motorjukat, sebességváltójukat és a többi mechanikai alkatrészt. A folyamatot „a világ leghosszabb összeszerelő sorának” nevezték, és nem meglepő módon rendkívül költségesnek bizonyult.

Az Allanté 1986 közepén mutatkozott be. Induló ára 54 700 dollár volt, ami mai értéken több mint 120 ezer dollárnak felel meg.

A Seville-hez hasonlóan az Allanté is 4,1 literes V8-ast kapott, ám annak teljesítményét 170 lóerőre növelték. A motor az első kerekeket hajtotta, az autó pedig kizárólag automata sebességváltóval készült. Mivel a Cadillac a legjobb európai GT-k vetélytársának szánta a modellt, ezek az adottságok – különösen ilyen magas ár mellett – elriasztották az élvezetes vezetésre vágyó vevőket.

A gyártó évi hatezer példány értékesítésével számolt, végül azonban ennek csak körülbelül a felét sikerült eladnia. A Cadillac különböző motorokkal és hajtásláncokkal próbálta felkelteni az érdeklődést, de az Allanté csak 1993-ban, gyártásának utolsó évében kapta meg a 4,6 literes Cadillac Northstar V8-ast. A 295 lóerős motor érezhetően fellendítette a keresletet: abban az évben 4670 autó talált gazdára, több, mint bármelyik korábbi évben.

A Northstar azonban túl későn érkezett ahhoz, hogy megmentse a típust. Hét év alatt összesen 21 430 Allanté készült, ami eltörpült más Cadillac-modellek eredményei mellett. Összehasonlításképpen: csak 1987-ben több mint 65 ezer Broughamot adtak el.

Az 1980-as és 1990-es évek autóinak növekvő népszerűségével az Allanté mára közel került a gyűjtői státuszhoz. A viszonylag alacsony darabszám ellenére még mindig könnyen találni eladó, eredeti és restaurálást nem igénylő példányokat.