Egy régi, már a középkorban is ismert tengerészmondás szerint „aki halat eszik, azt megeszi a hal”. A hajózás történetéből valóban ismerünk olyan eseteket, amikor teljes legénységek haltak meg az elfogyasztott haltól, noha annak íze, szaga és külseje sem utalt veszélyre. Ráadásul jól ismert fajokról volt szó, amelyeket a tengerészek korábban már számtalanszor ettek.

Ugyanaz a halfaj egyszer ártalmatlannak, máskor mérgezőnek bizonyulhatott. Ez többek között a tengeri sügéreket, barrakudákat, tüskésmakrélákat és murénákat is érintette, holott ezeknek nincs olyan méregmirigyük, amely az emberre veszélyes mérget termelne. A rejtély magyarázata nem magukban a halakban, hanem a táplálékláncban keresendő.

## Évszázadokon át keresték az okot

A források hosszú ideje beszámolnak hasonló mérgezésekről. A 7. században a Tang-dinasztia idején élt kínai orvos, Csen Cang-si egy sárgaúszójú tonhal elfogyasztását követő halálos esetet írt le. Pedro Mártir de Anglería spanyol udvari krónikás 1520-ban Kolumbusz, Vasco da Gama és Magellán expedíciói kapcsán számolt be tengeri hal okozta mérgezésekről.

Hermensen 1601-ben Mauritiuson, de Quirós pedig 1609-ben az Új-Hebridákon jegyzett fel hasonló esetet. John Locke angol filozófus 1675-ben, a Bahamákon készítette el e mérgezéstípus első részletes klinikai leírását. Felipe Poey kubai orvos 1866-ban használta a „ciguatera” kifejezést a Kubában előforduló megbetegedésekre.

A beszámolók közös eleme az volt, hogy az érintett halakat a hajósok jól ismerték.

Ma már tudjuk, hogy a ciguatoxint tartalmazó halak okozta mérgezés minden trópusi térségben jellemző, és rendszeresen előfordul a déli és az északi szélesség 35. foka között, az Indiai- és a Csendes-óceánon, valamint a Karib-tengeren. Világszerte évente mintegy 60 ezer esetet regisztrálnak. A Karib-térségben – ahol a legtöbb eset Martinique-től északra történik – évente körülbelül száz megbetegedés jut tízezer emberre. A helyzet a trópusi Csendes-óceánon, különösen Francia Polinéziában és a Marshall-szigeteken még súlyosabb.

## Így kerül a méreg a táplálékláncba

A ciguatoxint a Gambierdiscus toxicus nevű dinoflagelláták, vagyis mikroalgákhoz hasonló egysejtű élőlények termelik. A korallzátonyokon rendszerint csak kis számban vannak jelen, bizonyos körülmények között azonban rendkívül gyorsan elszaporodhatnak.

A korallokat vagy a zátonyok között rejtőző élőlényeket fogyasztó halak felveszik ezeket a mérgező egysejtűeket, így a toxin bekerül a táplálékláncba. Mivel e halak gyakran ugyanazon a kis területen élnek és táplálkoznak, szervezetükben fokozatosan nagy mennyiségű méreg halmozódhat fel.

Ezután a kisebb halakat nagyobb ragadozók fogyasztják el. A csattogóhalak, fűrészes sügérek és barrakudák is hozzájutnak a toxinhoz, majd más zátonyokra vagy a lagúna távolabbi részeire vihetik. A méreg így halad tovább a táplálékláncban, míg végül az ember tányérjára kerül.

Az 1970-es évek végén Raymond Bagnis, a tahiti orvosi oceanográfiai kutatóegység vezetője azonosította a ciguatera okát. Azt is megállapította, hogy minden járványt a korallzátony egy-két évvel korábbi sérülése előzött meg. Ezt olykor természetes esemény, például erős vihar vagy ciklon idézte elő, gyakrabban azonban emberi beavatkozás állt mögötte: egy lagúnába vezető átjáró kirobbantása, mólók vagy hullámtörők építése élő korallokra, illetve fémhulladék és más szennyező anyagok lerakása.

A mérgező mikroorganizmusok gyorsan benépesítik a frissen szabaddá vált korallfelületeket. Ezzel kezdetét veszi az a folyamat, amely végül ciguatoxin-mérgezéshez vezethet.

## Sem a főzés, sem a fagyasztás nem segít

Ma sincs biztos módszer annak megállapítására, hogy egy kifogott hal mérgező-e. Az érintett példány külseje, szaga és íze teljesen normális lehet. A fagyasztás, szárítás, főzés és pácolás sem semlegesíti a toxint.

A kockázat csökkenthető, ha a halat a kifogása után azonnal kibelezik, a fejét, máját, ikráját és belsőségeit pedig nem fogyasztják el, mivel ezekben a szervekben nagyobb mennyiségben koncentrálódhat a méreg.

Különös óvatosság indokolt a lagúnákban vagy korallzátonyok közelében kifogott, nagyon nagy termetű halakkal, főként a csattogóhalakkal, tengeri sügérekkel, barrakudákkal, tüskésmakrélákkal és murénákkal. Érdemes a helyiek tanácsát is megfogadni: a szigetlakók rendszerint jól tudják, mely halfajokat és a lagúna mely részeit célszerű elkerülni.

## Ahol viszont szinte egyáltalán nincs hal

A 30. és 35. északi, illetve déli szélességi fok közé eső távoli óceáni területeken helyenként éppen ellenkező a probléma: alig akad hal. Ezek az óceáni sivatagok, más néven ló-szélességek. Nevük a lovakhoz, illetve a velük szembeni egykori embertelen bánásmódhoz kapcsolódik.

E térségekben magas légnyomású óceáni anticiklonok és leszálló légáramlatok uralkodnak, ezért az idő rendszerint derült, nyugodt és felhőtlen. A mélyből nem jutnak tápanyagok a felszínre, és a szelek sem szállítanak utánpótlást a szárazföld felől. Plankton híján pedig halak sem élnek itt.

A trópusi tengereken tehát nem elegendő pusztán felismerni a halfajt. Ha nem lehet megbízhatóan tudni, honnan származik a zsákmány, és a helyiek sem tartják biztonságosnak, jobb lemondani róla.