A téli erdőben, egy befagyott vízparton járva könnyen azt hihetnénk, hogy a jég alatt semmi sem történik. A partokat hó borítja, állatoknak pedig látszólag nyomuk sincs. Mintha tavaszig szünetelne az élet – a látszat azonban csal.
A hódok nem alszanak téli álmot, ezért már a hideg beállta előtt gondoskodnak a meleg lakóhelyről és a bőséges élelemről. Várukat erős éger- vagy tölgyfával szilárdítják meg, kívülről pedig folyami iszappal kevert agyaggal tapasztják be. A melegről maguk is gondoskodnak: a család tagjai szorosan összebújnak.
Az élelem jelentős részét szintén előre bekészítik. Friss kérget és zsenge ágakat halmoznak fel, amelyek egész télen megőrzik frissességüket, a hódok éléskamrái ugyanis a víz alatt találhatók. Ezek afféle természetes, párásított hűtőszekrényként működnek.
A készletek ellenére időnként változatosabb falatokra vágynak. Ezért gondosan ügyelnek arra, hogy lakóhelyük bejárata ne fagyjon be, így szükség esetén kiúszhatnak élelmet keresni. Ilyenkor a vízparti növények gyökereit, illetve a havas parton heverő ágakat fogyasztják – lehetőleg olyan fafajokét, amelyekből nem raktároztak el korábban. A kéreg, a fűzfavessző és a nyírfaág egy idő után nekik is egyhangúvá válhat.
A pézsmapockok még mozgalmasabban töltik a telet. Ők is építenek várat a vízen, vagy a magas partfalba ásnak üreget, ám a hódoknál jóval szerényebb tartalékokat halmoznak fel.
Ősszel csupán kevés gyékényt és nádat visznek az éléskamrájukba. Ez arra elég, hogy a legnehezebb napokon se maradjanak teljesen táplálék nélkül. Rendes napi betevőjüket azonban télen is maguk szerzik meg: mindennap a jég alá merülnek, és tápláló gyöktörzseket gyűjtenek a mederfenékről.
A befagyott víztükör tehát korántsem jelenti azt, hogy odalent megállt az élet. Miközben a hódok gondosan felhalmozott víz alatti készleteikből gazdálkodnak, a pézsmapockok naponta indulnak táplálékszerző útra a jég alatt.
