A horvátországi Lukina Jama barlang járataiban egy kutatóexpedíció 1431 méteres mélységig jutott. Itt egy föld alatti patakot és egy kisebb tavat találtak, amelyben első pillantásra ismeretlen, különös külsejű élőlények éltek.
A begyűjtött példányokról kiderült, hogy piócák. Testükön nyolc pár, lábnak látszó képlet sorakozott, ezért a kutatók eleinte külön nemzetséget hoztak létre számukra. Az anatómiai és DNS-vizsgálatok azonban később megmutatták, hogy a faj egy már ismert nemzetséghez tartozik. Tudományos neve Erpobdella mestrovi lett.
Más piócákhoz hasonlóan ez a faj is araszoló mozgással halad: felváltva összehúzza és kinyújtja a testét, miközben a száj körüli és a test hátsó végén lévő tapadókorongjával rögzíti magát.
A végtagoknak gondolt merev képletek valójában járulékos kopoltyúk. Jelenlétük azért különös, mert a tapadókorongok ereje és a test alakja alapján az állat erős sodráshoz alkalmazkodott, ilyen környezetben pedig elvileg elegendő oxigénnek kell lennie.
A szájszerv felépítése szintén egyedi: négy pár háromszög alakú tapogató zárja körül, mindegyiken öt tapadókoronggal. Ez is az erős áramlásban való életet segítheti, hiszen mozgás közben a pióca a száját tapadókorongként használja.
Felmerülhet, miből szív vért egy olyan föld alatti élőhelyen, ahol nincsenek vérrel rendelkező állatok. A nemzetség meghatározása ezt a kérdést megválaszolta: az Erpobdella fajai nem vérszívók, hanem aktív ragadozók. Az azonban továbbra sem ismert, hogy az Erpobdella mestrovi pontosan milyen zsákmányra vadászik a mélyben.
