A geoduck (Panopea generosa) alighanem a legszokatlanabb külsejű kéthéjú kagylók egyike. Az Egyesült Államok és Kanada nyugati partvidékén él, apálykor pedig olykor csak a homokból kiálló, húsos szifója árulja el a jelenlétét.
Neve a helyi őslakosok nyelvéből származik, jelentése „mélyre ásó”, ami pontosan leírja az életmódját: a kéthéjú kagylók közül ez a faj ássa be magát a legmélyebbre.
A mélyben viszonylagos biztonságban maradhat a ragadozóktól. Miközben ősei egyre mélyebbre húzódtak az aljzatba, a természetes szelekció azoknak az egyedeknek kedvezett, amelyeknek hosszabb volt a szifójuk.
Ez a szerv két összenőtt csőből áll. A kagyló az egyiken keresztül vizet szív be, kiszűri belőle táplálékát, a planktont, majd a másikon át kibocsátja a megszűrt vizet.
Az alkalmazkodás következtében a héj elvesztette korábbi védelmi szerepét: elvékonyodott és törékennyé vált, így már csak részben, szinte jelképesen fedi az állat testét.
A faj legnagyobb példányainak héja körülbelül húsz centiméteres, tömegük elérheti a másfél kilogrammot, szifójuk pedig akár egy méter hosszúra is nőhet.
A geoduck húsát fogyasztják is, és kilogrammonként annál drágább, minél nagyobb az állat. A hagyomány szerint hosszú életet biztosít. Hogy ez igaz-e az emberre, nem tudni, maga a kagyló azonban valóban rendkívül sokáig él: átlagos élettartama 150 év, a legidősebb ismert példány pedig 179 éves volt.
A kagyló húsának férfierőt fokozó hatást is tulajdonítanak, feltehetően jellegzetes alakja miatt. Ennek valóságtartalmáról a forrás nem közöl bizonyítékot. A nőstény ugyanakkor hosszú élete során mintegy ötmilliárd petét termel. A pusztulási arány azonban magas, ezért egy kereskedelmi célból lehalászott geoduck-állomány helyreállásához körülbelül negyven évre van szükség.
