Több mint 75 évvel a második világháború hivatalos kezdete után egykori ellenfelek békültek ki egymással, a történelem legnagyobb tragédiája azonban továbbra is politikai viták és leegyszerűsítő magyarázatok tárgya. A háború számos epizódjáról máig eltérő értelmezések élnek.

## Ki kezdte a háborút?

A második világháború kezdetét általában 1939. szeptember 1-jére, a náci Németország Lengyelország elleni támadására teszik. Ám még ha a közvetlen kezdeményező Hitler volt is, kérdés, mennyiben vezettek idáig személyes ambíciói, illetve a nagyhatalmak korábbi döntései.

A Führer egyszerre támaszkodhatott a német revansvágyra és a versailles-i békeszerződés igazságtalannak tartott feltételeire. Közben Nagy-Britannia és Franciaország, valamint a Szovjetunió vezetése is saját céljaira próbálta felhasználni Németország militarizálódását. A kommunizmus terjedésének veszélye erősen aggasztotta a kapitalista országok vezetőit, miközben a britek és a franciák az első világháború borzalmai után nem akartak maguk háborút vívni a Szovjetunióval.

Moszkva ugyancsak igyekezett hasznot húzni az erősödő Németországból. Még a totalitárius rendszer németországi kiépülése előtt, Kazany közelében létrehozták a Kama nevű német harckocsizóiskolát, ahol a versailles-i korlátozásokat megkerülve képeztek páncélos szakembereket. Az intézményben Wilhelm von Thoma és Wolfgang Thomale későbbi német tábornok is megfordult.

A világháború kirobbantásáért ezért az írás értelmezése szerint nem kizárólag Németország viselt felelősséget. Az első világháború nyugati győztesei megalázó helyzetbe hozták az országot, ezzel is táplálva a revansizmust. Egyes nyugati vezetők a nácizmust a kommunizmus ellen kívánták felhasználni, míg a Szovjetunió a Nyugat elleni eszközt látott benne. Sztálin titkos diplomáciájának eredménye volt az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum, a Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződés.

Egyes történészek szerint a Szovjetunió 1939. november 30-án, Finnország megtámadásával lépett be a világháborúba. A szovjet vezetés – ahogy korábban a nácik Lengyelország esetében – azt állította, hogy valójában csak védekezik, és Finnország kezdte a háborút. A lengyelországi német hadjárattól eltérően azonban a téli háború súlyos csapást mért a Szovjetunióra. Ezzel szemben az 1939. május 11. és szeptember 16. között vívott halhin-goli harcok kedvezőbb képet mutattak a szovjet hadsereg képességeiről.

## A „furcsa háború” Nyugat-Európában

A történészek a „furcsa háború” kezdetét Franciaország és Nagy-Britannia 1939. szeptember 3-i hadba lépéséhez, végét pedig a Franciaország elleni német offenzíva 1940. május 10-i megindításához kötik. A „hamis háború” elnevezést amerikai újságírók alkották meg: a britek és a franciák hadat üzentek Németországnak, mégis alig avatkoztak be, így a nácik szinte akadálytalanul foglalták el Lengyelországot, majd hajtották végre a dán–norvég hadműveletet.

Ez azért is tűnhet különösnek, mert a szövetségesek – akár a Szovjetunió nélkül – közös erővel megállíthatták volna Hitlert. Ugyanakkor Nagy-Britanniában és Franciaországban is akadtak, akik rokonszenveztek vele. Franciaországban működött az Action française nacionalista mozgalom, Nagy-Britanniában pedig a Brit Fasiszták Uniója. A náciktól tartottak ugyan, de a kommunizmust évtizedeken át első számú veszélyként kezelték, így a hitleri Németország sokak szemében csak a második helyen állt az ellenségek sorában.

A nyugati hatalmak visszafogottságának fő oka azonban nem a Hitler iránti rokonszenv volt, hanem a régi gyarmatbirodalmak meggyengülése. Az első világháború óriási veszteségei után a brit és a francia társadalom lelkileg nem állt készen egy újabb vérontásra. A második világháború kezdetén Londonban és Párizsban inkább gazdasági problémák, mintsem a közös ellenséggel való szembeszállás állt a napirend élén.

## Rudolf Hess rejtélyes repülése

Rudolf Hess a náci rendszer egyik legjelentősebb alakja volt, és később a neonáci mozgalmak számára is kultikus figurává vált. 1941-ben Hitler pártbeli helyetteseként működött. Május 10-én egy Messerschmitt Bf 110-es vadászgéppel Nagy-Britanniába repült, majd megadta magát a helyi hatóságoknak. A legelterjedtebb értelmezés szerint a német vezetés tudta nélkül cselekedett.

Hess a briteket „vér szerinti testvéreknek”, önmagához hasonló árjáknak tekintette, ezért tragédiának tartotta Németország és Nagy-Britannia háborúját. Feltehetően találkozni akart a brit vezetéssel, hogy rávegye: kössön szövetséget Hitlerrel a közös ellenségnek tekintett Szovjetunió ellen.

Egy másik elmélet szerint maga Hitler küldte, hogy lezárják az európai háborút, és nagyobb mozgásteret teremtsenek Németországnak. A harmadik változat úgy tartja, hogy a repülést a britek kezdeményezték, bár céljaik ebben az esetben nehezen meghatározhatók. Hess fia azt feltételezte, hogy a náci és a brit vezetés között titkos megállapodás született, és apját emiatt gyilkolták meg 1987-ben. A hivatalos közlés szerint Hess felakasztotta magát a cellájában.

A gyilkosság elmélete azonban több kérdést vet fel. Ha a brit vezetés valóban el akart volna hallgattatni egy kínos tanút, miért várt volna 1987-ig? Hess ekkor 93 éves volt, és aligha jelentett komoly veszélyt Londonra.

## Miért érte felkészületlenül Sztálint a támadás?

A Vörös Hadsereg 1941-es veresége az emberiség történetének egyik legnagyobb katonai katasztrófája volt; az áldozatok pontos számát senki sem tudja meghatározni. Mégis félrevezető egyszerűen azt mondani, hogy a Szovjetunió nem állt készen a háborúra.

Az országnak megvolt minden eszköze a hadviseléshez, beleértve Európa egyik legerősebb hadseregét. Az egyik magyarázat szerint Sztálin maga is támadásra készült, ezért nem fordított elég figyelmet a mélységben tagolt védelem kiépítésére. A Szovjetunió katonai potenciálja már a háború előestéjén is sokszorosan meghaladta azt, ami pusztán az ország védelméhez kellett volna.

Mennyiségi szempontból a szovjet erők szinte minden területen fölényben voltak a nácikkal szemben, technológiai téren pedig hozzávetőleges egyensúly állt fenn. A Vörös Hadsereg 1941-ben már tömegesen alkalmazott olyan korszerű eszközöket, mint a T–34-es közepes harckocsi, az Il–2-es csatarepülőgép, a BM–13-as rakéta-sorozatvető – a legendás Katyusa – és az SZVT–40 öntöltő puska.

Viktor Szuvorov történész tézise, amely szerint a Szovjetunió már 1941 nyarán támadást indíthatott volna, mégsem tűnik meggyőzőnek. A Vörös Hadsereg ekkor nagyszabású fegyverzetváltáson ment keresztül, a katonák pedig még nem sajátították el az új eszközök használatát. Az is nehezen illik egy közvetlenül küszöbönálló nagy offenzíva képébe, hogy a Szovjetuniónak 1941-ben nem voltak modern bombázói, holott ezek kulcsfontosságúak egy jelentős támadó hadműveletben.

A Szovjetunió előbb-utóbb valószínűleg beavatkozott volna a háborúba, feltehetően támadó jelleggel, Hitler azonban megelőzte Sztálint. A szovjet vezető 1941 nyarán, miután nem akarta elismerni, hogy megtévesztették, átgondolatlan ellentámadási parancsot adott, amely katonái millióinak életébe került.

Robert Tucker amerikai történész és pszichológus szerint Sztálin lélektanilag Vlagyimir Lenin árnyékában élt. Mivel nem lehetett az oroszországi forradalom megteremtője, úgy akart bevonulni a történelembe, mint a „világkapitalizmus sírásója”. E felfogás szerint célja megvalósításához olyan hadseregre volt szüksége, amely lehetőségeiben minden európai haderőt felülmúlt.

## Miért nem voltak a repülőgép-hordozók Pearl Harborban?

A japán haditengerészeti légierő 1941. december 7-én támadta meg Pearl Harbort. A hadműveletben 2400 amerikai katona és civil halt meg, 188 amerikai repülőgép semmisült meg, és négy csatahajó süllyedt el. Japán 29 repülőgépet és négy kis tengeralattjárót veszített.

A támadás sokkolta az Egyesült Államokat. Különösen megrázó volt az Arizona csatahajó pusztulása: a hajót gyakorlatilag szétszakította, amikor japán bombák eltalálták a lőszerraktárát. Az emberveszteség vitathatatlan tragédia volt, a katonai katasztrófa mértékét azonban az írás túlzónak tartja. A támadás főként első világháborús, elavult csatahajókat ért, amelyek értéke a közelgő konfliktusban már kétséges volt. A második világháborúra a csatahajók háttérbe szorultak, a flotta legfontosabb egységeivé pedig a repülőgép-hordozók váltak.

A Pearl Harborban állomásozó amerikai hordozókat nem sokkal a támadás előtt máshová vezényelték. A Lexingtont december 5-én a Midway-atollhoz küldték, az Enterprise pedig egy héttel korábban indult a Wake-atoll felé.

Pearl Harbor után az Egyesült Államok indokot kapott a hadba lépésre. Franklin D. Roosevelt elnök már jóval korábban felismerte a Hitler és japán szövetségesei jelentette veszélyt, de azt is tudta, hogy az amerikai társadalom ellenzi az ország részvételét a háborúban.

A cikk szerint több jel is arra utal, hogy az amerikai vezetés tudhatott a készülő támadásról. Richard Sorge szovjet hírszerző hónapokkal korábban jelentette Moszkvának az akció tervét, és az információ eljutott az amerikai vezetéshez is. A britek, Washington legfontosabb szövetségesei szintén sejtették, hogy támadás készül. Amikor pedig az amerikai radarok észlelték a Pearl Harbor felé közeledő japán gépeket, mégsem rendeltek el riadót. A szöveg ezért valószínűnek tartja, hogy az amerikai vezetés geopolitikai céljai érdekében feláldozta a támaszpontot.

Kazuhiko Togo japán politológus és diplomata másképp közelíti meg az eseményeket. Szerinte Japánt amerikai „provokációk” kényszerítették a támadásra. Az Egyesült Államok 1941. november 26-án adta át a japán diplomatáknak az úgynevezett Hull-jegyzéket, amelyben követelte, hogy Japán lépjen ki a háromhatalmi egyezményből, és vonja ki csapatait Kínából. Tokió teljesíthetetlennek tartotta a feltételeket, ezért ultimátumként értelmezte a dokumentumot.

## Megtörténhetett volna korábban a normandiai partraszállás?

Gyakori állítás, hogy a szövetségesek – elsősorban Nagy-Britannia és az Egyesült Államok – szándékosan halogatták a második front megnyitását. E feltételezés szerint egyszerre akarták csökkenteni saját veszteségeiket és kimeríteni a Szovjetuniót, hogy az ne válhasson Európa meghatározó hatalmává.

A Németország elleni szárazföldi háború terhe valóban főként a Szovjetunióra nehezedett: a Wehrmacht erőinek akár 80 százalékát is a keleti fronton veszítette el. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia elsősorban a légi és tengeri hadviselésből vette ki a részét, emellett haditechnikával és felszereléssel segítette a Szovjetuniót. Elméletileg korábban is megnyithatták volna a második frontot, ez azonban rendkívül nehéz lett volna.

Jól mutatja a kockázatot az 1941. december 26. és 1942. május 20. között zajló kercsi partraszálló hadművelet. A német erők képesek voltak visszaverni a szovjet támadást, a Vörös Hadsereg pedig megsemmisítő vereséget szenvedett, mintegy 300 ezer embert veszítve.

Minden nagyszabású partraszállás hatalmas szervezési és katonai nehézségekkel jár. Az Overlord hadművelet, vagyis a normandiai partraszállás a történelem legnagyobb ilyen akciója lett. 1944. június 6-án indult, és a végére az expedíciós erők létszáma elérte a hárommillió főt. Ekkora művelet még ellenséges ellenállás nélkül is rendkívüli kihívást jelentett volna, Franciaországban pedig körülbelül félmillió, harcra kész német katona állomásozott.

A szövetségesek már korábban is megpróbálták megvetni a lábukat Franciaországban. Az 1942. augusztus 19-én indított Jubilee hadműveletben hatezer kanadai és brit katonát tettek partra Dieppe közelében. Az akció teljes kudarccal végződött, a szövetségesek összes vesztesége elérte a 3600 főt. Egyes értelmezések szerint a kudarcot előre megtervezték, hogy bizonyítsák: a második front megnyitása akkor még nem volt lehetséges.

## Hirosima és Nagaszaki atombombázása

Egy B–29-es nehézbombázó 1945. augusztus 6-án dobott atombombát Hirosimára, majd augusztus 9-én Nagaszakira is atomcsapást mértek. A robbanások közvetlenül, illetve későbbi következményeik révén mintegy 246 ezer ember halálát okozták.

A történészek évtizedek óta vitatják, igazolható volt-e a két támadás. Erkölcsi szempontból nem lehet felmentést adni olyan cselekedetre, amely ennyi ártatlan áldozattal jár. Az amerikaiaknak tudniuk kellett, hogy az atomtámadások hosszú távon is súlyos következményekkel járnak a japán lakosság számára, mégis bevetették a fegyvert.

Katonai-stratégiai szempontból ugyanakkor az írás indokoltnak nevezi a döntést. Japán ellenállási készsége 1945 augusztusában sem tört meg, és időnként fanatizmusba hajlott. Bár ekkorra már előfordult japán katonák tömeges megadása, a fő szigetek elleni invázió több mint százezer amerikai veszteséggel járhatott volna, a háború pedig akár 1946-ig is elhúzódhatott.

Az Egyesült Államok jogi felelősségének megítélését az is nehezíti, hogy az atomfegyverek alkalmazását akkor még semmilyen nemzetközi dokumentum nem szabályozta. Jogi értelemben az atombombák bevetése nem különbözött a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok által a háború során alkalmazott szőnyegbombázásoktól.

Az is gyakran felmerül, miért éppen Hirosimára és Nagaszakira esett a választás, és miért nem kizárólag katonai célpontokat támadtak. A közkeletű elképzeléssel szemben mindkét városnak komoly katonai jelentősége volt. Hirosima a japán hadsereg egyik utánpótlási bázisa, Nagaszaki pedig nagy hadiipari központ volt. A polgári lakosság tömeges pusztulása emellett újabb figyelmeztetésként szolgált Tokiónak arra az esetre, ha nem fogadná el a kapituláció feltételeit.