Ogino Ginko 1851. április 4-én született a Muszasi tartománybeli Tavarasóban, a mai Kumagaja területén. Egy jómódú, köztiszteletben álló kereskedőcsalád hetedik, legfiatalabb gyermeke volt. Két bátyja és négy nővére után szülei tőle is azt remélték, hogy büszkék lehetnek majd rá.

1867-ben a nála kétszer idősebb bankárhoz, Inamura Kanicsiróhoz adták feleségül. A férfi házassága után is rendszeresen felkereste a Tavarasó szélén működő bordélyházat, majd felesége tiltakozása ellenére ragaszkodott a házasélethez.

Ginkónál 1870-ben jelentkeztek egy olyan betegség tünetei, amelyet az akkori Japánban szégyenletesnek tartottak. A közvélekedés szerint az efféle bajok kizárólag a bordélyházakban dolgozó nőket érintették. A tizenkilenc éves asszony ezért nemcsak testi kínokat élt át, hanem sokáig beszélni sem mert a szenvedéséről.

Amikor végül orvoshoz fordult, egy férfi vizsgálta meg, és gonorrhoeát állapított meg nála. Ginkónak megalázó vizsgálatokat kellett elviselnie, az orvos pedig erkölcsösebb életre intette. Meggyógyítani ugyanakkor nem tudta.

Ginko ezután összecsomagolt, és visszatért a szüleihez, mert nem akart tovább együtt élni a férjével. Családját megdöbbentette a hazatérése: a 19. századi Japánban egy elvált, nemi betegségben szenvedő nőt könnyen prostituáltnak bélyegeztek. Sikeres kereskedőként, illetve példás feleségként élő testvérei mellett Ginkót a család szégyenének tekintették. Apja azt követelte, hogy térjen vissza férjéhez, anyja azonban mellé állt, és segített elindítani a válást.

A házasság felbontása után Ginko a szüleinél maradt. Betegsége továbbra is kínozta, az utcán pedig a környékbeli fiúk „fertőzőnek” csúfolták. Teljesen elfordult a férfiaktól: férje betegséget adott át neki, a tekintélyes orvos pedig megszégyenítette, miközben érdemben alig segített rajta.

A fiatal nő depresszióba esett. Rokonai attól tartottak, hogy elveszíti a józan eszét vagy öngyilkosságot követ el. Ehelyett azonban célt talált: elhatározta, hogy orvos lesz, és a „szégyenletesnek” minősített betegségekkel küzdő nőket fogja gyógyítani. A nyugati orvoslást akarta elsajátítani, nem pedig azt a japán gyógyászatot, amely rajta nem segített.

1873-ban Tokióba költözött, és beiratkozott Jorikuni Inoue orvosi iskolájába. A tanulás könnyen ment neki. Az intézménybe jelentkező 74 nő közül mindössze 15 jutott el a képzés végéig, és egyedül Ginko végzett kitüntetéssel.

Ezzel sem érte be. 1878-ban felvették egy tokiói orvosi egyetemre, ahol ő volt az egyetlen nő. Számos előítélettel és akadállyal kellett megküzdenie, de 1882-ben megszerezte diplomáját.

Hiába akart azonban munkába állni, a hatóságok a neme miatt nem engedték letenni az orvosi működéshez szükséges vizsgát. Ginko végül táblával vonult a kormány épülete elé, tiltakozásával pedig felkeltette az újságírók figyelmét. Hamarosan mégis vizsgázhatott, és sikerrel teljesítette a követelményeket. Ezzel Ogino Ginko lett Japán első hivatalosan bejegyzett orvosnője.

Ekkorra a nyugati orvoslás módszereivel a saját betegségéből is teljesen felépült. 1885-ben nőkre szakosodott rendelőt nyitott Tokió Jusima negyedében. Családanyák, gésák, utcai prostituáltak és hozzá hasonlóan kiszolgáltatott fiatal lányok egyaránt hozzá fordultak.

Ginko sokáig úgy gondolta, magánéletében már nem vár rá boldogság. 1890-ben azonban megismerkedett Jukijosi Sikato protestáns lelkésszel és utópista gondolkodóval, majd feleségül ment hozzá. Saját gyermeke nem lehetett, ezért a házaspár 1893-ban örökbe fogadta Sikato nővérének fiát, akinek édesanyja nehéz szülés során meghalt.

A család Hokkaidó szigetén telepedett le, ahol Ginko kiterjedt magánpraxist épített ki. Férje 1906-os halála után visszatért Tokióba, és az egyik városi kórház főorvosává nevezték ki.

Irányítása alatt sok nő dolgozott, amit Ginko élete legfontosabb eredményének tartott. Fáradhatatlanul gyógyított, betegek ezrein segített, tudását és tapasztalatát pedig fiatal orvosoknak adta tovább.

Ogino Ginko 1913. június 23-án, 63 éves korában érelmeszesedés következtében halt meg. Tokió híres Zósigaja temetőjében helyezték nyugalomra. Sírjánál emlékművet állítottak, amely később a japán orvosok kultikus helyévé vált.

Az asszony, akit fiatalon a férje fertőzött meg, nemcsak felépült a betegségből, hanem egész életét annak szentelte, hogy másokon segítsen, és utat nyisson a nők előtt az orvosi pályán.