1583. augusztus 29-én Sir Gilbert angol expedíciójának két hajója, a Delight és a Squirrel Észak-Amerikából tartott hazafelé. Amikor megközelítették a Sable-szigetet, sűrű köd ereszkedett a tengerre, és a látótávolság szinte nullára csökkent.

Gilbert partra akart szállni, Clarke kapitány azonban úgy vélte, hogy az ismeretlen környéken, ilyen rossz időben túl veszélyes lenne közelebb menni. Végül engedelmeskedett a parancsnak, és a Delight a sziget felé indult. A hajó hamarosan zátonyra futott, majd olyan gyorsan kezdett süllyedni, mintha a tenger nyelné el. Hiába bocsátották vízre azonnal a mentőcsónakokat, a százfős legénységből mindössze 17-en menekültek meg. Hét napig hányódtak a nyílt tengeren, mire rájuk találtak.

Az expedíciót később újabb tragédia érte: Gilbert a Squirrel hajótörésekor vesztette életét.

### Alig látható homokpad a hajózási útvonal mellett

A Kanadához tartozó Új-Skócia partjainál, Halifaxtól mintegy 300, Cansótól 161 kilométerre fekszik a keskeny, félhold alakú Sable-sziget. A kontinentális talapzat peremén, gazdag halászterületek közelében található, ráadásul az Észak-Amerika és Európa közötti fő hajózási útvonal mellett. Veszélyes áramlatok övezik, és gyakran sűrű köd borítja.

A mintegy 40 kilométer hosszú sziget legnagyobb szélessége csupán 1,2 kilométer, homokpadjai azonban mindkét végén további körülbelül 30 kilométerre nyúlnak a tengerbe. Legmagasabb pontja mindössze 32 méter, ezért viharban vagy nagy hullámzásban szinte lehetetlen észrevenni. A fénytörés miatt még tiszta időben is nehéz megállapítani a fedélzetről, hogy sekély víz vagy mélység van-e a hajó előtt.

A meleg Golf-áramlat levegője itt találkozik a Labrador-áramlat által lehűtött légtömegekkel. Ennek következtében évente 125 napon át sűrű köd burkolja be a szigetet.

A modern navigációs eszközök előtt a hajósok főként szextánssal határozták meg helyzetüket. A pontos műszerhez azonban látni kellett a Napot vagy a csillagokat, így felhős időben és sűrű ködben használhatatlanná vált. A sekély víz, a viharos hullámzás, az áramlatok és a rossz látási viszonyok együtt különösen veszélyessé tették a környéket.

1583 és 1947 között több mint 350 hajótörést jegyeztek fel a szigetnél. A környező tengerfenéken számos elsüllyedt hajó maradványa fekszik, ezért Sable-t az Atlanti-óceán, illetve az Atlanti-óceán északi részének temetőjeként is emlegették.

### A sziget nem nyeli el a hajókat, de folyamatosan változik

Sable-ről gyakran állítják, hogy vándorol, vagy hogy homokja valósággal magába szívja a hajókat. A jelenség magyarázata ennél egyszerűbb: a geológusok szerint a hullámok folyamatosan átrendezik a homokot. A gyakori viharok lemossák a nyugati part egy részét, az anyag egy része pedig a keleti oldalon rakódik le. Az ismétlődő folyamat kelti azt a benyomást, hogy maga a sziget halad.

Sable lényegében egy hatalmas, kevéssé rögzített dűne, amelyen nem nőnek fák. Más homokvidékeken gyakran telepítenek fenyőket, mert gyökérzetük segít megkötni a talajt. A szigeten több tucat alkalommal próbálkoztak ezzel, de mindössze egyetlen fa maradt életben. Ez sem éri el az egy métert, és inkább bokorra hasonlít.

A partvonal látványos átalakulására 2016-ban is akadt példa: viharok sorozata után a keleti oldalról hat kilométernyi homokos, növényzettel borított terület tűnt el. Hasonló változások korábban is történtek. A 18. században a sziget közepén még akkora sós vizű lagúna volt, hogy hajóval is be lehetett jutni, később azonban partjai lemosódtak, a medence pedig feltöltődött homokkal. A 19. században ugyanez a folyamat arra kényszerítette a mentőszolgálatot, hogy fő állomását többször is áthelyezze, összesen 22 kilométerrel.

### Mentőállomások és vándorló világítótornyok

A szigeten nem voltak fák vagy természetes menedékek, ezért a hajótörések túlélőinek kevés esélyük maradt a megmenekülésre. A britek 1801-ben segélyszervezetet hoztak létre a bajba jutott hajók támogatására. Sable mindkét végén állandó személyzettel működő mentőállomás létesült, jelzőzászlókat helyeztek ki, és járőrözni kezdtek a partokon.

A 19. század végén világítótornyokat is építettek, ám a mozgó homok miatt ezeket időnként át kellett helyezni. Az ott dolgozók élete nehéz volt: rendszeresen küzdöttek pénz- és készlethiánnyal, ami olykor éhezéshez vezetett. A helyzet még súlyosabbá vált, amikor hajótörések túlélőiről is gondoskodniuk kellett.

A navigáció fejlődésével a 20. század közepére meredeken csökkent a szerencsétlenségek száma. Az utolsó jelentős hajótörés 1947-ben történt, amikor a Manhasset gőzös odaveszett, teljes legénységét azonban megmentették. A mentőszolgálat létszámát később csökkentették, majd 1958-ban végleg bezárták az állomást.

### Több néven szerepelt a térképeken

Az első európai, aki megpillantotta Sable-t, João Álvares Fagundes portugál felfedező volt 1520–1521-ben. Saját magáról Fagundának nevezte el. Később portugál térképeken Santa Cruz, Barcelos és Isola della Rena néven is feltűnt. A Sable elnevezés – a francia sable, vagyis „homok” szóból – az 1600-as évek elején jelent meg először.

### Vadlovak élnek a dűnéken

A szigeten ma egész évben három alkalmazott dolgozik, akik a helyi meteorológiai állomást működtetik. Rajtuk kívül Sable állandó lakói közé tartoznak a vadlovak is.

Az állatokat a 18. században vitték oda. Annak a lóállománynak a leszármazottai, amelyet a britek az akádiaiaktól vettek el, amikor az 1750-es évek végén és az 1760-as években elűzték őket Új-Skóciából.

A francia, illetve francia nyelvű akádiaiak kitelepítésére a francia–indián háború idején, 1754 és 1763 között került sor. Többségük békés gazdálkodó volt, és nem kívánt részt venni a konfliktusokban, a brit tisztviselők mégis fenyegetésként tekintettek rájuk. A Koronának tett hűségesküt követeltek tőlük, ellenkező esetben azonnali deportálást helyeztek kilátásba. Az akádiaiak örök semlegességet ajánlottak, de ezt a britek nem fogadták el. Sokan éhségben, szomjúságban vagy betegségben haltak meg a zsúfolt hajókon, még mielőtt elérték volna úti céljukat.

Thomas Hancock bostoni kereskedő és hajótulajdonos pénzt kapott azért, hogy az akádiaiakat az amerikai gyarmatokra szállítsa. Lovaikat feltehetően részben megvásárolta, részben kisajátította, majd tehenekkel, juhokkal, kecskékkel és sertésekkel együtt Sable-re vitte. A terve az volt, hogy a lovak szaporodnak, az állomány egy részét időről időre haszonnal értékesítheti, miközben fennmarad egy nagy, folyamatosan megújuló populáció.

A lovak a sziget mintegy harmadát borító parti homoknáddal (Ammophila breviligulata) táplálkoznak. Méretük átlagosan a pónik és a közönséges lovak mérete közé esik, számuk pedig már meghaladja a hatszázat.

### Fókák és egy csak itt költő madár

A szigeten szürkefókák is élnek. A decemberi és januári szaporodási időszakban hatalmas kolóniáik alakulnak ki, és évente akár 50 ezer kölyök is születhet. Egész évben találhatók itt medvefókák is, de jóval kisebb számban.

Sable-en több mint 350 madárfajt figyeltek meg, közülük 16 költ is a szigeten. Különösen figyelemre méltó az ipswichi veréb (Passerculus sandwichensis ssp. princeps), amely kizárólag itt fészkel.

A sziget napjainkban is nehezen közelíthető meg. Csak bérelt repülőgéppel vagy a nyílt tengeren lehorgonyzó magánhajóval lehet eljutni oda, és mindkét lehetőséghez ideális időjárás szükséges. Ez Sable környékén ritkán adott, ezért gyakoriak a késések és a járattörlések.