A polipok testfelépítése és életciklusa annyira eltér a miénktől, hogy még sok kutatás után is óvatosan kell értelmezni, amit róluk tudunk. Viszonylag nemrég vált lehetővé, hogy EEG-vel vizsgálják őket, ám az eredmények megfejtése továbbra sem egyszerű. Viselkedésük magyarázatában ezért több helyen hipotézisekre támaszkodunk – és ami emberi szemmel kézenfekvőnek látszik, az náluk könnyen téves lehet.

Életük különösen kegyetlen időrend szerint zajlik. Fajonként eltérően, de gyakran mindössze négy–hat évük van: fiatalon a semmiből kell kiismerniük környezetüket, felnőttként pedig a szaporodás olyan endokrin folyamatokat indít el, amelyek végül a pusztulásukhoz vezetnek. Ha nem szaporodnak, az életciklus hormonális programja akkor is lefut. Többségük magányosan él, utódaikat nem tanítják, felfedezéseiket nem adják tovább.

## Nyolc kar, részben önálló vezérléssel

A polip nyolc karja bárhol meghajlítható, nincs benne az emberi végtagokéhoz hasonló csontos-karos ízületi rendszer. Ennek irányítása központilag óriási feladat lenne, ezért az állat idegrendszere több szinten osztja el a munkát.

A központi agy sokszor nem minden izommozdulatot határoz meg, hanem általános állapotot vagy magasabb szintű feladatot közvetít. A karok saját idegi központjai ebből állítják össze a mozgást, részben előre kialakított mozgássorokból. Ez ahhoz hasonlítható, ahogy az ember járás közben nem egyenként vezérli minden izmát, csak elindítja a lépést.

A tapadókorongok sem pusztán passzív fogóeszközök. A kar érzékeli a megérintett felület kémiai tulajdonságait, és az élelemre utaló tárgyakat gyorsabban, erősebben tarthatja meg, mint egy követ vagy más, számára érdektelen felületet. Elég a zsákmány felé nyújtani egy kart, a helyi idegrendszer pedig kiválaszthatja a tapadás pillanatát és erejét. Amikor nincs sürgős feladata, a kar akár reflexszerűen is végigtapogathatja a környezetet.

Az Argonauta argo hímje szaporodáskor le is választhatja módosult, spermatofórák átadására szolgáló karját, a hectocotylust. Rövid idejű önálló működése valószínűnek látszik, a napokig tartó autonóm úszásról szóló állítások azonban bizonytalanok: a hivatkozások végül egy nehezen ellenőrizhető, 1923-as munkához vezetnek vissza.

## Miért nem gabalyodik önmagába?

A közönséges polip, az Octopus vulgaris más polipokat – akár saját fajtársait is – zsákmánynak tekinthet, saját testéhez mégsem tapad hozzá. Ez létfontosságú, különben a nyolc hajlékony kar könnyen összeragadna.

Kíméletlen kísérletekben leválasztott karokat adtak vissza az állatoknak. A karok egy ideig tovább mozogtak, tárgyakat fogtak meg, sőt halat is elkaptak. A polip megérintette és megtartotta korábbi karját, de nem ette meg, és a leválasztott kar tapadókorongjai sem ragadtak az állathoz. Ha a kar bőrét egy korongra helyezték, a polip a bőrrel fedett részhez nem tapadt, a fedetlenhez viszont igen.

A magyarázat egy bőrben található kémiai anyag, amely a tapadókorong peremének receptoraihoz kapcsolódva gátolja a fogást. A polip teljes testfelülete tehát olyan kémiai jelzést hordoz, amely megakadályozza, hogy saját magát markolja meg.

## Elosztott idegrendszer, finom mozgások

A polip magasabb mozgatóközpontjai nem a gerinceseknél megszokott, testrészek szerint rendezett térképet követik. A kutatások vegyes, elosztott ideghálózatokra utalnak: ugyanazok a sejtek vagy sejtcsoportok dinamikusan több irányító hálózatba is bekapcsolódhatnak. Egyes megfigyelések szerint ugyanazon agyi területen vizuális és tapintási ingerekre reagáló sejtek is megjelennek, ami arra utalhat, hogy az érzékleti csatornák összekapcsolása részben a magasabb mozgatóközpontokban történik.

A mozgás pontossága rendkívüli. A polip képes egy langusztáról óvatosan lehámozni a páncélt, és ügyesen felnyitja a kéthéjú kagylókat is. Rajzolni is tanítható, bár az emberi kézhez tervezett ecset nem illeszkedik természetesen a karjai mozgásrendszeréhez.

Az Octopus vulgaris idegrendszere körülbelül 500 millió neuront tartalmaz. Ennek nagyjából tíz százaléka sűrűsödik a központi agyban, a többi főként a karokban és a bőrben oszlik el. Összehasonlításként az embernek körülbelül 100 milliárd, az elefántnak 300 milliárd, a hollónak 2,2 milliárd, a kutyának 530 millió, a macskának mintegy 250 millió neuronja van.

## A héjtól a hajlékony ragadozóig

A fejlődéstörténet korai szakaszában a lábasfejűek ősei külső héjban élő puhatestűek voltak. A héj védelmet nyújtott, levegővel megtöltve pedig felhajtóerőt adott. Ehhez később vízsugaras hajtás társult: az állat vizet vett fel, nyomást hozott létre, majd a megfelelő irányba kilökte.

Ahogy a mozgás hatékonyabbá vált, a héj szerepe csökkent. Egyes lábasfejűek teljesen elvesztették, mások belső, kisméretű vázzá vagy lemezzé alakították. A polip ősei ezzel sebezhetőbbé váltak, cserébe gyors, hajlékony és veszélyes ragadozókká fejlődtek.

A mai polip testében a porcos csőr az egyetlen igazán kemény rész. Mivel teste rendkívül alakítható, olyan nyílásokon is átpréselheti magát, amelyek méretét lényegében a csőr vagy a kevésbé összenyomható szem szabja meg – attól függően, melyik a nagyobb.

Ez a puha, fehérjedús test azonban vonzó préda. Fenéklakó cápák, halak, fókák és madarak egyaránt vadászhatnak rá. Sok hal gyorsabb nála, és nem minden támadót képes legyőzni a karjaival. Ha a ragadozó már észrevette, önmagában az intelligencia kevés.

## Tintafelhő, bőrlátás és tökéletes álcázás

A tintazsák menekülési lehetőséget ad. A polip és közeli rokona, a tintahal a támadó közelében testének alakját és méretét idéző tintafelhőt engedhet ki, majd kifehéredve, irányt és testformát változtatva elúszhat. A ragadozó reflexből a sötét felhőbe haraphat, miközben elveszíti valódi célpontját.

A polip bőrében színsejtek, kromatofórák találhatók. A bőr vezérlőhálózata helyben is részt vesz a mintázat kialakításában: nem egyszerűen a szem küld képet az agynak, amely aztán minden részletet előír. A polip bőre fényt is érzékel, bár ennek információja nem feltétlenül jut el tudatos formában a központi agyhoz.

Az állat nemcsak színt, hanem textúrát és testformát is változtat. Lehet lassan „vándorló kő”, veszélyes halat utánzó ragadozó, vagy mérgező élőlényre emlékeztető figyelmeztető jelenség. A mimikri és az álcázás nemcsak védekezésre, hanem vadászatra is szolgál.

## Színvak szem, polarizált világ

A polip szeme lencsés, az emberéhez hasonló felépítésű, de pupillája szögletes, retinájának fotoreceptorai pedig közvetlenül a fény felé néznek. Szemével nem lát színeket, a fény polarizációját viszont érzékeli.

A polarizáció különösen hasznos a mélyben: alulról nézve segíthet elkülöníteni a napfényben úszó halakat a háttértől. A térbeli tájékozódásban a polarizáció síkja és a vizuális támpontok helyzete egyaránt szerepet kaphat. Laboratóriumi körülmények között a polipok rugalmasan tanulnak formákról és kiterjedésekről, miközben saját bőrmintázatuk valószínűleg nincs közvetlen vizuális visszacsatolás alatt. Hallásuk jó, az ember számára túl alacsony frekvenciákat is érzékelik.

## Kék vér és háromnak mondott szív

Gyakran azt hallani, hogy a polipnak három szíve van. Pontosabban egy nélkülözhetetlen központi szíve és két, a kopoltyúk keringését segítő vénás pumpája van. Ezek stabilizálják a kopoltyúkon átáramló vért nyugalomban és fokozott aktivitáskor, de nem helyettesítik a fő szívet.

Vére azért kék, mert oxigénszállító fehérjéje, a hemocianin vas helyett rezet tartalmaz. Oxidált formája kékes és enyhén fénylik. A hemoglobin azonos tömeg mellett közel háromszor annyi oxigént szállít, gyorsabban tölthető és üríthető, de összetettebb és pontosabb szabályozást igényel. A hemocianin egyszerűbb, stabilabb, jól eloszlik a szövetekben, nehezebben távozik a szervezetből, és alacsony hőmérsékleten kedvezőbben működik.

## Rendkívüli RNS-szerkesztés

Sok élőlény módosítja az RNS-ét, de többnyire csak néhány helyen, például azért, hogy ugyanabból az alapból eltérő fehérjék készülhessenek. Egy 2015-ös eredmény szerint bizonyos lábasfejűek RNS-kódjuk akár 60 százalékát is képesek módosítani; a polipokról 2017-ben jelent meg további kutatás.

Ennek ára és előnye egyszerre van. A szerkeszthető kód fenntartása lassíthatja a genom hosszú távú evolúcióját, ugyanakkor nagyfokú élettani rugalmasságot adhat. Az állat a környezeti feltételekhez igazodva változtathatja meg, mely fehérjeváltozatokat használja – például hidegben –, anélkül hogy ehhez új faj kialakulására lenne szükség.

## Intelligencia örökség nélkül

A polip emlékszik arra, hol talált korábban táplálékot, és ezeket a helyeket előnyben részesítve rendszeresen ellenőrzi. Olyan forrásokat is felkutat, amelyek csak később válnak fogyaszthatóvá. Bolyongó vadászat után egyenesen visszatalál otthonába vagy ideiglenes bázisára, vagyis térképet alkot környezetéről.

Gyorsan tanul, és a tapasztalat erősen alakítja későbbi viselkedését. Laboratóriumban vagy akváriumban, ahol folyamatosan új tárgyakkal és feladatokkal találkozik, értelmi képességei látványosan fejlődhetnek. A moszkvai Moskvarium tapasztalatai szerint két év alkalmazkodás után az állatok felismerik megszokott gondozóikat, az üvegen keresztül is megkülönböztetik őket, rejtvényeket oldanak meg, és kevésbé stresszesek.

Ez az intelligencia evolúciós szempontból mégis különös. A polip rövid életű, minden nemzedéknek szinte elölről kell kezdenie a tanulást, és a szülők nem adják át tudásukat. Mire igazán kiismerik a világot, életük már a végéhez közeledik.

## Otthonépítés és játék

A polip szűk üreget választ otthonául, ahová szorosan bepréselheti magát. Kövekkel szűkítheti a bejáratot, átrendezheti környezetét, megfelelő üreg híján pedig hordozható menedéket is használhat. Az Amphioctopus marginatus például fél kókuszhéjat cipel magával, szükség esetén eldobja, majd később továbbviszi.

Fogságban a búvóhely hiánya erős stresszt okoz, és a forrás szerint a várható élettartamot hozzávetőleg a felére csökkentheti. A Moskvarium polipjainak ezért két barlang áll rendelkezésére.

Hetente háromszor búvárokkal is játszanak. Az élelmet el kell venniük, közben felszerelési tárgyakat ragadnak el, tapogatnak és vizsgálnak. Gyorsan rájönnek, hogy a légzőcső eltávolítása sok buborékkal jár, bár a búvár ilyenkor érthetően megszakítja a játékot. Megkülönböztetik az embereket: kedvelt búvárok vállára ülhetnek, másokat azonnal megüthetnek. Arra is képesek figyelni, nézi-e őket valaki, és akkor cselekedni, amikor az illető elfordul. Peter Godfrey-Smith szerint ez természetes viselkedésükből érthető meg: a barrakuda elől is célszerűbb akkor menekülni, amikor nem figyel.

Jóllakva többnyire a barlangban maradnak, kitakarítják a hulladékot, időnként pedig körbejárnak, és végigtapogatják az új tárgyakat.

## A legtöbb fiatalból táplálék lesz

A kifejlett, tapasztalt polip viszonylagos biztonságban élhet. Ismeri búvóhelyeit, álcázza magát, menedéket épít, nem távolodik messze otthonától, végszükségben tintát bocsát ki, és sérülés esetén egy-egy kart is elveszíthet.

A legnagyobb veszteség a fiatalokat éri. Egyetlen állat több száz utódjából rendszerint csak néhány – statisztikailag körülbelül kettő – éri el a felnőttkort. A többiek a táplálékháló fontos részei.

A polip maga gerincteleneket, rákféléket, kisebb halakat és puhatestűeket fogyaszt, akár homárt is elejthet. Kedveli a zsírosabb és édesebb táplálékot, például a kagylót és a langusztát. Zsákmánya gyakran nehezen hozzáférhető helyen rejtőzik, így a vadászathoz emlékezetre, problémamegoldásra és a megfelelő időzítés felismerésére van szükség.

## A szaporodás után hormonális összeomlás következik

A hím párt keres, és spermatofórát ad át; ha nem talál nőstényt, az életciklusa akkor is véget ér. A nőstény párzás nélkül is ovulálhat, üres petéket rakhat, majd elpusztulhat. A polipoknál lényegében egyetlen szaporodási időszak van.

A nőstény egy ideig őrzi a petéket, miközben emésztőrendszere fokozatosan elsorvad. Korábban úgy vélték, egyszerűen éhen pusztul, de a mesterséges táplálás alig segít. Valójában endokrin szabályozású biokémiai folyamat zajlik: megváltozik a hormonháztartás, kopasz foltok jelennek meg a fejen, felszakad a bőr, és rendellenes, önkárosító viselkedés kezdődhet.

A gyors öregedés egyik lehetséges magyarázata Medawar hipotézise. Ha a természetes szelekció főként a fiatal életkorban hat, és a szaporodás utáni túlélés nem javítja a faj fennmaradását, akkor a későn jelentkező káros mutációk kevésbé szelektálódnak ki. Az elefántok idős nőstényei évtizedes tapasztalatot adhatnak át a fiataloknak; a magányos polipoknál nincs ilyen előny.

Williams jobban alátámasztott elképzelése szerint azok a genetikai változatok is pozitív szelekció alá kerülhetnek, amelyek később gyorsítják az öregedést, ha fiatalkorban több utódhoz vagy korábbi szaporodáshoz segítenek. Ezt egy frissebb, 276 ezer brit ember adatain alapuló vizsgálat is támogatta.

## Az optikai mirigy kapcsolja át a szervezetet

Már 1977-ben felmerült, hogy a szem közelében található optikai mirigyek indítják el a pusztulás programját. Octopus hummelincki nőstényeknél e mirigyek eltávolítása drámai változást hozott: az állatok elhagyták a petéket, ismét enni kezdtek, híztak, néhányan újra párzottak, és átlagosan 5,75 hónappal tovább éltek az ép mirigyű társaiknál.

Az Octopus bimaculoides genomját 2015-ben szekvenálták, a későbbi elemzések pedig megerősítették az optikai mirigyek központi szerepét. Nem egyetlen hormont bocsátanak ki, hanem az egész szervezet molekuláris működését alakítják át: érintik a katekolaminokat, a szteroidokat és az inzulinrendszert, miközben általánosan csökkentik a fehérjék előállításának hatékonyságát. A központi idegrendszer addig gátolja a mirigy kifejlődését, amíg az állat el nem éri a megfelelő életszakaszt.

A polip tehát nem egyszerűen „okos puhatestű”. Teste elosztott vezérlőrendszerként működik, karjai részben helyben döntenek, bőre érzékel és álcáz, vére rézalapú fehérjével szállít oxigént, RNS-e pedig szokatlanul nagy arányban szerkeszthető. Mindezt néhány év alatt építi fel – majd anélkül tűnik el, hogy tudását átadhatná a következő nemzedéknek.