A Római Birodalom mintegy négy évszázadon át uralta Britannia jelentős részét. Városokat és kövezett utakat épített, új törvényeket és igazgatási rendszert vezetett be, fellendítette a kereskedelmet, és alapvetően átalakította a helyiek életét. Egy új genetikai vizsgálat szerint azonban a római jelenlét meglepően csekély nyomot hagyott a lakosság örökítőanyagában. Ugyanez igaz a vikingekre is: a mai britek származását jóval erősebben befolyásolta az angolszászok későbbi bevándorlása.

Britanniát az elmúlt négyezer évben több bevándorlási és hódítási hullám érte. A bronzkor kezdetére, Kr. e. 2500 körül már korábbi bevándorlók leszármazottaiból álló közösségek éltek a szigeteken. Kr. e. 1000 és 700 között, a vaskorban elterjedtek a kelta kultúrák és nyelvek. A népesség zömét a kontinentális Európából érkező kelta törzsek, köztük a britek alkották.

Claudius császár légiói Kr. u. 43-ban szállták meg a szigeteket, majd meghódították a középső és déli területeken élő briteket. A rómaiak Britannia nagy részét ellenőrzésük alá vonták, és provinciává szervezték.

A hódítók magukkal hozták a latin nyelvet, közigazgatási rendszerüket és infrastruktúrájukat. A mai Anglia területén kőből épült fórumokkal és bazilikákkal rendelkező városok emelkedtek, amelyeket kövezett utak hálózata kötött össze. Közfürdők, vízvezetékek és csatornarendszerek is épültek.

A római uralom 410-ig tartott. Honorius császár ekkor Itália védelmére visszarendelte a légiókat, a rómaiak pedig megkezdték kivonulásukat.

Négyszáz évnyi jelenlét után kézenfekvő lenne jelentős genetikai keveredést feltételezni a betelepülők és a helyiek között. A történészek ugyanakkor régóta úgy vélik, hogy Britanniába nem költözött nagy tömegű római lakosság. Elsősorban katonák, hivatalnokok és kereskedők érkeztek, nagyrészt férfiak. Ők irányították a provinciát, városokat építettek és ellenőrizték a kereskedelmet, de valószínűleg nem kötöttek tömegesen házasságot helyi nőkkel, ezért a genetikai keveredés korlátozott maradhatott. Ezt a feltevést azonban sokáig nem lehetett kellően átfogó genetikai adatokkal ellenőrizni.

A rómaiak távozása után germán törzsek – angolok, szászok és jütök – kezdtek Britanniába költözni. Az V–VI. században a későbbi Anglia jelentős részén megtelepedtek. A IX–XI. században Kelet-Anglia erős viking befolyás alá került, és létrejött a dán jogterület, a Danelaw.

A kutatók régóta vitatják, hogy a rómaiak, az angolszászok vagy a britek gyakorolták-e a legnagyobb hatást a mai brit népesség génállományára. A korábbi vizsgálatok kis mintákra vagy egy-egy régióra szorítkoztak, ezért nem adhattak átfogó választ.

Marina Soares Da Silva, a londoni Francis Crick Intézet kutatója és nemzetközi genetikusokból álló csapata most 1039, Britannia területén eltemetett ember genomját elemezte. A vizsgált személyek Kr. e. 2550 és Kr. u. 1150 között éltek, így az adatokból több évezreden át követhető a népesség genetikai összetételének változása.

Az eredmények szerint a római kori Britannia lakóinak csaknem 80 százaléka kizárólag a helyi vaskori népességtől származott. Mindössze 20 százalékuknál mutattak ki számottevő, Britannián kívülről eredő genetikai hozzájárulást. Ők sem feltétlenül voltak „etnikai rómaiak”: őseik a birodalom különböző vidékeiről, például Galliából, Germániából, a mediterrán térségből vagy a Közel-Keletről érkezhettek.

A kutatók szerint mindez alátámasztja, hogy Britannia római meghódítása elsősorban kulturális és gazdasági, nem pedig genetikai átalakulást hozott.

A római kivonulást követő angolszász bevándorlás viszont gyökeresen megváltoztatta a képet. A VI. századi Dél-Britannia lakóinak több mint 70 százalékánál mutattak ki a germán nyelvek beszélőihez kapcsolódó genetikai vonalakat.

A tömeges betelepülés nyomán nagy létszámú, kevert népesség alakult ki. Sok embernél hasonló származási összetételt azonosítottak, vagyis DNS-ük ugyanazokhoz az ősi csoportokhoz kötődő eredetre utalt. A kutatók ezt a genetikai profilt „kora középkori Britannia I”-nek nevezték el.

A kép később ismét összetettebbé vált, mivel továbbra is érkeztek bevándorlók. A VIII–X. században már sok ember mutatott genetikai hasonlóságot nemcsak az angolszászokkal, hanem Dél-Európa lakóival is. Ez azért fontos, mert a kora középkori Angliát korábban gyakran túlságosan egységes társadalomként ábrázolták, amelyet szinte kizárólag angolszász leszármazottak népesítettek be.

A vikingek genetikai öröksége ezzel szemben a közkeletű elképzeléseknél jóval kisebbnek bizonyult. A VIII–XI. század között a szigeteken élt, vizsgált embereknek mindössze négy százalékánál találtak közvetlenül az ókori Skandináviáig visszavezethető genetikai vonalat.

Da Silva szerint ennek egyik oka, hogy a vikingek eleinte főként fosztogató hadjáratokat vezettek, és Írországból, illetve Britanniából embereket hurcoltak rabszolgaként Skandináviába. A hódítások és áttelepülések később kezdődtek, ám addigra maguk a skandináv csoportok is erősen kevert összetételűvé váltak.

A kutatók azt is feltételezik, hogy a vikingek olyan területekre érkeztek, ahol már hozzájuk hasonló genetikai eredetű emberek éltek. Emiatt hozzájárulásuk kevésbé különül el Britannia lakóinak DNS-ében.

A kutatás eredményeit a bioRxiv biológiai preprintszerveren tették közzé.