A világtenger élővilága a mélységgel együtt gyökeresen átalakul. A felszín közelében a napfény és a fotoszintézis bőséges táplálékot biztosít, lejjebb azonban egyre kevesebb energia jut az ökoszisztémáknak. Az óceán legmélyebb vidékeit ráadásul rendkívül nehéz és költséges kutatni, ezért sok részletükről ma is csak töredékes ismereteink vannak.

## 1. A neuszton: élet a felszínen

Az óceán legfelső, nagyjából egyméteres rétege a neuszton élőhelye. Ezt a világot főként mikroorganizmusok népesítik be. A fotoszintézishez kiválóak a feltételek, így algák tucatjai táplálják garnélák, apró rákok, bolharákok, valamint hal- és ráklárvák sokaságát. Ebben a közegben már a néhány centiméteres állatok is óriásnak számítanak.

A mikroszkopikus világ nagyobb lakói különös alkalmazkodási formákat mutatnak. Tengeri vízmérőpoloskák szökellnek a felszínen, csigák kapaszkodnak a vízhártya alsó oldalába, mellettük pedig idegen űrhajóra emlékeztető meztelencsigák és telepes életmódú portugál gályák sodródnak. Utóbbiak vitorlával használják ki a szelet. Itt él a mérgező kék sárkány is, amelyet nem tanácsos megérinteni.

## 2. A fotikus zóna: itt összpontosul az élet

A napfény járta, vagyis fotikus zóna legfeljebb mintegy 200 méteres mélységig tart, és az óceán biomasszájának 90 százaléka ebben a rétegben található. Itt él szinte valamennyi hal és tengeri emlős, de tintahalak, cápák, cetek, delfinek és tengeri teknősök is benépesítik. A kék marlin, a bolygó egyik leggyorsabb hala ugyancsak ennek a régiónak a lakója.

A térség egyik meghatározó jelensége a napi függőleges vándorlás. Sok állat nappal mélyebbre húzódik, éjszaka viszont a felszín közelébe emelkedik. Közben a sötétebb, alkonyati zóna lakói is feljebb úsznak.

A fotikus zóna vastagsága a víz zavarosságától függ. Egyes vidékeken a fényben gazdag réteg mindössze 50–60 méter mély.

## 3. Az alkonyati zóna: kevés fény, változó viszonyok

A mezopelágikus, más néven alkonyati zóna 200 és 1000 méter között húzódik. Fény még eljut ide, de a sikeres fotoszintézishez már nem elegendő. Az ökoszisztéma ezért a felső két rétegben keletkezett anyagokra támaszkodik, a helyi plankton pedig főként a lesüllyedő maradványokat dolgozza fel.

A körülmények korántsem állandók. Ebben a mélységtartományban nagy óceáni áramlatok találkoznak és keverednek, ezért a hőmérséklet, a sótartalom és az oxigénkoncentráció az év során jelentősen ingadozhat.

A táplálék szűkössége miatt kevesebb a nagy testű állat, de a zónában élő halak össztömegét így is 2–10 milliárd tonnára becsülik. Sok faj csupán időszakos vendég: táplálékért felúszik a felszínhez közelebbi rétegekbe. A helyben maradó állatok között gyakoriak a lesből támadó ragadozók, például az óriáskalmárok, a horgászhalak és a bárdhalak.

A mélytengeri halak 90 százaléka ugyanakkor egyetlen családhoz, a lámpáshalakhoz tartozik. Hatalmas rajokat alkotnak, amelyek a kutatóhajók szonárjait is megtéveszthetik: tömegüket nemegyszer az óceán fenekének vélték. Nevükhöz illően fényt kibocsátó szerveik vannak.

## 4. A batiális zóna: kilométereken át tartó sötétség

Az alkonyati réteg alatt kezdődik a batiális zóna, amely mintegy három kilométernyi örök sötétséget fog át. Az itteni viszonyok jóval állandóbbak, mint a mezopelágikus régióban. A kutatók feltételezése szerint az elmúlt nyolcezer évben lényegében változatlanok maradtak. A nehéz hozzáférés miatt azonban erről a területről csak szórványos ismereteink vannak.

A batiális zónában cápák, tintahalak, polipok, horgászhalak és mélytengeri angolnák élnek, de számukról és fajösszetételükről csak hozzávetőleges képünk van. Itt találhatók az óriás ászkarákok is, amelyek a szárazföldi pinceászkákra emlékeztetnek – nem véletlenül, hiszen utóbbiak szintén rákok.

A helyi élőlények nagy része színtelen, bőre áttetsző, mozgása pedig lassú. Mivel ide még kevesebb táplálék jut, minden kalória különösen értékes. A pelikánangolna rokonságába tartozó pelikánszájú angolna is ebben a régióban él, bár egészen az alkonyati zóna felső részéig felúszhat.

## 5. Az abisszális zóna és a „por sivataga”

Még ez sem az óceán alja. Mélyebben terül el az abisszális zóna, az óceán egyik csaknem üres sivataga. A vízben kevés a szerves anyag: maradványai úgynevezett tengeri hóvá tömörülve gyorsan lehullanak a fenékre. Így alakul ki a képletes „por sivataga”.

Az oxigénből is kevés van, mert forrásai távol esnek, miközben szerves és szervetlen sókból bőséges a kínálat. Egy halat 8370 méteres mélységben találtak meg; ennél mélyebben eddig nem észleltek halakat. Ebben a térségben különös, szellemszerű csigahalakat is megfigyeltek.

## 6. Az abisszális síkság feneke

Közvetlenül a fenéken valamivel kedvezőbb a helyzet. Első pillantásra az abisszális síkságok üresnek tűnhetnek, a sokszorosan feldolgozott szerves üledékben azonban akár 1500 gerinctelen fajból álló ökoszisztéma is kialakulhat.

Rákfélék, férgek, bizarr tengeri pókok és monoplacophorák élnek itt. Utóbbiak a csigák rokonai, és sokáig úgy hitték, hogy már 300 millió éve kihaltak. Fölöttük angolnák és más, kis számban előforduló halak úsznak, amelyek képesek túlélni ebben a mélységben. Olyan csalánozókat is megfigyeltek, amelyek pontos besorolása egyelőre bizonytalan.

A sivár tájon valódi életközpontok is akadnak. Ilyenek a hidrotermális kürtők, az elpusztult bálnák tetemei, illetve azok a helyek, ahová az áramlatok az átlagosnál több szerves anyagot sodornak a felszínről. Egyes pontokon olyan sűrű az élővilág, hogy az állatok egymáson rétegződnek. Száz-kétszáz méterrel távolabb azonban ismét a szinte üres síkság következik, többnyire apró férgekkel.

A hidrotermális források mellett például tömegesen gyűlhetnek össze garnélák. Kényes egyensúlyban élnek: ha túl közel merészkednek a rendkívül forró vízhez, megfőnek, ha pedig túlságosan eltávolodnak, megfagynak.

A mélytengeri kutatások ritkák, rendkívül drágák és technikailag nehezek. Emiatt az óceán sötét mélységeiről ma sem alkothatunk teljes képet: a rétegek leírása számos ponton becslésekre és töredékes megfigyelésekre épül.