Az amerikai autóipar hajnalán több gyártó is kísérletezett az akkor „áttétel nélkülinek” nevezett dörzshajtásos erőátvitellel. Ilyen rendszert használt többek között az Orient, a Lambert és a Metz is. Byron J. Carter és Lambert ráadásul ugyanazon a napon, 1904. március 31-én kapott hasonló szabadalmat. A korszak legsikeresebb ilyen autója azonban a Cartercar lett, és ma is ez a legismertebb közülük.
A Michigan állambeli Jacksonból származó Byron J. Carter az amerikai autógyártás egyik úttörője volt. Első gépkocsiját 1897-ben építette meg, 1899-ben pedig gőzautót tervezett, amelynek gyártását a Studebaker is komolyan fontolóra vette. Carter 1902-ben társalapítója lett a Jackson Automobile Companynek, és a vállalat alelnökévé nevezték ki. Három évvel később távozott, hogy továbbfejlessze szabadalmaztatott dörzshajtását. Detroiti befektetők támogatásával megalapította a Cartercar Companyt, amely Michigan államban működtetett gyárat.
A Cartercar erőátviteli rendszere rendkívül egyszerű volt. Egy nagy átmérőjű, mart alumínium hajtótárcsa 90 fokos szögben érintkezett egy dörzsbetéttel ellátott hajtott kerékkel. A vezető egy külön karral mozgathatta a hajtott kereket: a tárcsa középpontjához közel helyezve nagyobb nyomatékot, a pereme felé tolva pedig nagyobb haladási sebességet érhetett el.
Ha a hajtott kereket a tárcsa középpontján túl, annak másik oldalára mozgatták, az erőátvitel iránya megfordult, így az autó hátramenetbe kapcsolt. A teljesítményt ezután egy védőburkolattal ellátott lánc továbbította a differenciálműhöz és a hátsó tengelyhez.
A konstrukcióhoz nem kellett tengelykapcsoló, és fogaskerekeket sem használt. A rendszer további előnye volt, hogy az autó akár 50 százalékos emelkedővel is megbirkózott. A megoldásban rejlő lehetőségeket William C. Durant is felismerte: 1909-ben megvásárolta a Cartercart, és bevonta a General Motorsba.
Az eredeti kéthengeres motort 1910-ben négyhengeresre cserélték. A futóművet és a karosszériát 1915-ig rendszeresen korszerűsítették, ekkor azonban a GM leállította a gyártást, a gyárat pedig oaklandi részlegének adta át.
Byron Carter neve gyakran felbukkan a Cadillac elektromos önindítójának történetében is. Egy sokszor idézett legenda szerint a fejlesztést egy 1910-es Belle Isle-i baleset ösztönözte: Carter állítólag megsérült, amikor kézzel próbált beindítani egy autót. A közelben tartózkodó két Cadillac-mérnök a segítségére sietett, sérülései azonban végül halálosnak bizonyultak. Az autós újságírók nemzedékeken át ismételték és színezték ezt a történetet. A valóságban Byron Carter már 1908 áprilisában meghalt, tüdőgyulladásban.
