Képzeljük el, hogy egy batiszkáfban ülve emelkedünk felfelé egy víz alatti vulkán oldalán. A reflektorok bizonytalan fényében a mélytengeri sziklák fokozatosan benépesülnek: a hosszú lábú tengeri pókok helyét fürge garnélák veszik át, korallok jelennek meg, közöttük puhatestűek és soksertéjű gyűrűsférgek telepei húzódnak meg. Azután a gazdag élővilág hirtelen eltűnik, és csak szürke bevonattal borított, élettelennek látszó sziklák maradnak. Megérkeztünk az oxigénminimum-zónába.

Az oxigénminimum-zóna olyan vízréteg, amelynek oxigéntartalma a szokásosnál 20–70-szer alacsonyabb. Itt az oxigén felhasználásával zajló légzés annyira kedvezőtlen, hogy a többsejtű élőlények 99 százaléka nem képes tartósan megélni. A világtenger mintegy 35 ezer halfajából mindössze 77 tud ilyen körülmények között élni.

## Hogyan alakul ki az oxigénhiány?

A világtenger oxigénje a fény járta, legfeljebb 200 méter mély fotikus zónában keletkezik. A mélyebb rétegekbe különböző keveredési folyamatok, például az áramlatok juttatják el. Ha ezek nem működnek megfelelően, az oxigén csak lassú diffúzióval, az egyes molekulák mozgása révén jut lefelé.

Bár gyakran az esőerdőket nevezik a bolygó zöld tüdejének, a forrásszöveg szerint az oxigén mintegy 90 százalékát az óceáni fitoplankton termeli.

Nemcsak oxigén kerül azonban a mélybe. A felső vízrétegekből több száz tonna szerves anyag süllyed lefelé a gravitáció hatására. Ezt a hulló anyagot költőien tengeri hónak nevezik. Az 500–1000 méteres mélységben felhalmozódó bomlasztó baktériumok szinte teljesen kivonják a vízből az oxigént. Így jön létre az a réteg, amelynek oxigéntartalma minden más óceáni területénél alacsonyabb.

## Baktériumszőnyegek és medúzák

Ebben a szélsőséges környezetben az egyszerűbb, ősi életformák kerülnek előnybe. A szegényes ökoszisztéma alapját kemoszintetizáló baktériumok alkotják: ezek az egysejtűek vegyületek lebontásából nyernek energiát. Normális körülmények között nem tudnának versenyezni az oxigént hasznosító szervezetekkel, itt azonban hatalmas baktériumszőnyegeket hoznak létre. Egy négyzetméternyi ilyen telep tömege elérheti a 120 grammot, szálai pedig mikroszkopikus élőlények millióiból állnak.

A baktériumok uralta aljzat fölött meglepően sok medúza lebeg. Nemcsak táplálékot találnak, hanem menedéket is: a legtöbb ragadozó csak életveszélyes kockázat árán közelíthetné meg őket. A medúzák egyszerű testfelépítésük és lassú anyagcseréjük miatt alig igényelnek oxigént, így az itt rendelkezésre álló csekély mennyiség is elegendő nekik. Különösen a magányos, rejtőzködő életmódot folytató hidromedúzák boldogulnak jól.

A medúzák mellett garnélaszerű rákok, köztük Ampelisca-fajok és hasadtlábú rákok élnek. Kopoltyúik jelentősen megnagyobbodtak, elvékonyodtak, és igen jól átengedik az oxigént. Ezek az ízeltlábúak a baktériumtelepeken legelnek, valamint elfogyasztják a felülről lehulló szerves maradványokat.

## Vámpírtintahalak és időszakos látogatók

Itt él a vámpírtintahal is. Neve ellenére nem vérrel táplálkozik, és nem is valódi tintahal: a fejlábúak önálló csoportját képviseli, amely a teljes oxigénhiányhoz közeli környezetben detritus, vagyis elhalt szerves anyag fogyasztására szakosodott.

Túlélésének egyik kulcsa a hemocianin, amely az oxigén szállítását végzi a számunkra megszokott hemoglobin helyett. Alacsony oxigénkoncentráció mellett ezek a rézalapú pigmentek hatékonyabban működnek.

Ugyanezt az előnyt használják ki a Humboldt-kalmárok, az oxigénminimum-zóna kevés nagy termetű ragadozójának egyikeként. Rákokra vadászni érkeznek ide, ám sokáig nem maradhatnak, mert a környezet túlságosan megterheli a szervezetüket. Ezek az állatok azon kevés gerinctelenek közé tartoznak, amelyek összehangolt csoportos vadászatra képesek.

A zóna legnagyobb halai az úgynevezett rongyhalak. Medúzákat és kalmárokat fogyasztanak, gyorsak, aktívak, és jól tűrik az oxigénhiányt. A Humboldt-kalmárokhoz hasonlóan azonban ők sem képesek állandóan itt élni.

## Ragadozók, amelyeket nem korlátoz a víz oxigénje

Az állandó lakókra és az időszakos látogatókra egyaránt vadásznak a térség csúcsragadozói, az elefántfókák. Mivel a légkörből lélegeznek, nem befolyásolja őket közvetlenül a víz alacsony oxigéntartalma. Akár 800 méter mélyre is lemerülnek, így olyan zsákmányállatokat ejthetnek el, amelyek az oxigénszegény vízben más ragadozóktól védve érzik magukat.

## Fontos szerep az anyagok körforgásában

Az oxigénminimum-zóna a világtenger egészéhez képest szinte élettelen sivatag, az anyagok körforgásában mégis jelentős szerepet játszik. Kedvező környezetet teremt a felesleges ásványi anyagok feldolgozásához: a baktériumtelepek folyamatosan kivonják ezeket a vízből, lebontják őket, majd elpusztulva ásványi anyagokban gazdag iszapot képeznek.

E folyamat révén az óceánba kerülő ásványi anyagok egy része is eltűnik a vízből, köztük azok a műtrágyák, amelyeket a folyók az ember által művelt földekről mosnak a tengerbe.