A beluga bizonyos szögből egyszerűen szép, fehér cetnek látszik, máskor izmos földönkívülire, olykor pedig térdelő emberre vagy sellőre emlékeztet. A különös látvány mögött azonban nem rejtély, hanem a sarkvidéki élethez alkalmazkodott testfelépítés áll.


Egy cet, amely el tudja fordítani a fejét

A cetek és delfinek nyakcsigolyái általában összenőttek, így nagy sebességnél stabilan tartják a fejet. Ha körül akarnak nézni, egész testükkel el kell fordulniuk. A beluga nyakcsigolyái viszont nem forrtak össze: az állat bólogathat, oldalra fordíthatja a fejét, és akár közvetlenül az ember felé is nézhet.

Ennek ára van. A beluga nem gyors úszó, utazósebessége óránként körülbelül 3–9 kilométer, ezért ilyen tempóval aligha menekülhetne el egy kardszárnyú delfin elől. Élőhelye azonban olyan messze nyúlik északra, hogy oda még ezek a ragadozók sem mindenhová követik.


A változtatható alakú homlok

A fogascetek homlokában található a dinnye, vagyis a melon: ez a zsírszövetből álló képlet lencseként irányítja az echolokációs jeleket. Más fajoknál többé-kevésbé állandó alakú, a beluga azonban izmaival össze tudja nyomni, előretolhatja, ellapíthatja, sőt hullámot is végigfuttathat rajta.

Mozgékony ajkaival együtt ez szinte arckifejezések benyomását kelti: a beluga csücsörít, „mosolyog”, meglepett arcot vág vagy grimaszol. Valójában nem érzelmi mimikáról van szó. Az állat így hangolja az echolokációs nyalábot az adott feladathoz. A szélesebb sugárnyaláb segíthet a jég alatt léket keresni, a keskenyebb pedig az iszapos fenékben megbúvó halak felkutatására alkalmas.


Honnan kerültek elő az emberi „térdek”?

Nem manipuláltak azok a fényképek, amelyeken a vízben függőlegesen álló beluga testén két behajlított, térdes láb körvonalai rajzolódnak ki. Csakhogy ezek nem lábak.

A sarkvidéki állatot helyenként akár 15 centiméter vastag bőr alatti zsírréteg védi a hidegtől, és ez a testtömegének csaknem felét is kiteheti. A zsír nem egyenletesen oszlik el: a törzs hátsó részén, a faroknyélhez közel nagy redőkbe rendeződik. Amikor a beluga függőleges helyzetben maga alá húzza a farkát, a redők összetorlódnak, és térdkalácsos emberi lábakra emlékeztető alakot vesznek fel.

A beluga tehát véletlenül képes emberinek ható testtartást felvenni. Nem meglepő, hogy az északi néphagyományban hol vízbe fulladt emberként, hol elvarázsolt nőként, hol tengeri emberként jelenik meg.


Uszony helyett jégtörő hátgerinc

A belugának nincs hátúszója. Helyette alacsony, kemény, bütykös gerinc húzódik a hátán. Tudományos neve, a Delphinapterus leucas jelentése is erre utal: fehér, szárnyatlan delfin.

A hátúszó a jég világában inkább akadály lenne. A beluga szűk repedéseknél és nyílt vízfoltoknál emelkedik a felszínre levegőt venni, a vékony jeget pedig gyakran a hátával töri át. Egy kiálló úszó könnyen megsérülne, és hőt is veszítene rajta az állat. A kemény, kérges bütykökkel borított hátgerinc viszont alkalmas arra, hogy alulról törje a jeget.


Miért nevezik tengeri kanárinak?

A belugák csapatokban élő, rendkívül kommunikatív állatok, közösségeik pedig több szempontból az emberi társadalmakra emlékeztetnek. Többnyire nőstényekből és borjakból álló, helyhez kötöttebb szaporodási csoportokra, valamint a párzás jogáért egymással folyamatosan versengő hímcsoportokra tagolódnak.

Gazdag hangkészletük miatt tengeri kanárinak is nevezik őket. Fütyülnek, csiripelnek, bégetnek és bömbölnek, emellett az ember számára nem hallható hangokat is kiadnak.

A hangok az orrjáratok különleges szöveti képleteiben, az úgynevezett hangképző ajkaknál keletkeznek: az áthaladó levegő rezgésbe hozza a szöveteket. A belugák bőre alatt három pár gyűrű alakú légzsák is található. A kutatók feltételezése szerint ezek rezonátorként működnek, és hozzájárulnak a rendkívül változatos hangkészlethez.

A mozgékony nyak, az alakítható homlok, az emberi térdre emlékeztető zsírredők és a különleges hangok együtt könnyen megtréfálják a megfigyelőt. Sellők helyett azonban egy olyan cetet látunk, amelynek minden szokatlan vonása az érzékelést, a kommunikációt vagy a sarkvidéki túlélést szolgálja.