Ha éjszaka felkapcsoljuk a fürdőszobában a villanyt, olykor egy apró, fémesen csillogó állatot pillanthatunk meg, amint rövid megállókkal végigsurran a falon. Ez az ezüstös pikkelyke (Lepisma saccharinum), amely már jóval a dinoszauruszok előtt, a devon időszak elején, mintegy 420 millió éve megjelent a Földön.
Akkoriban Gondwana szuperkontinense még nem szakadt szét Afrikára, Dél-Amerikára, az Antarktiszra, Ausztráliára, Indiára, Arábiára és Madagaszkárra. A pikkelykék napjainkra szinte az egész világon elterjedtek; ebben az is szerepet játszott, hogy Dél-Amerika később összekapcsolódott Észak-Amerikával, India és Arábia pedig Eurázsiával.
A trópusi eredetű rovarok régi igényeiket máig megőrizték: a meleg, párás helyeket kedvelik. Emiatt a lakásokban leginkább a fürdőszobában találkozhatunk velük, de pincékben is felbukkanhatnak, különösen ott, ahol régi könyveket vagy újságokat tárolnak.
A könyvek nem az olvasnivaló miatt vonzzák őket. Táplálkozásukra a latin fajnév, a saccharinum – vagyis „cukros” – is utal. A pikkelyke cukrokat fogyaszt, a papírt alkotó cellulóz pedig szintén cukorféle.
Az emberre ártalmatlan: nem csíp, és betegségeket sem terjeszt. Kártevőnek mégis tekinthető, mert a könyveken kívül természetes alapú ragasztókat, hajat, korpát, ruhát, sőt szintetikus textíliákat is fogyaszthat. Ha vízhez jut, akár két évig is kibírja táplálék nélkül, amíg megfelelő könyvre vagy legalább egy tekercs vécépapírra nem talál.
Párzási szertartása is különös. A pár először mintegy tíz percig egymással szemben áll, miközben csápjaikkal kommunikálnak. Ha a hím elnyeri a nőstény tetszését, futásnak ered, a nőstény pedig üldözőbe veszi. Amennyiben elég gyors, utoléri leendő utódai apját.
