A Namíb-sivatag egyes területein különös mintázat töri meg az összefüggő növénytakarót: a fű között több ezer szabályosnak tűnő, csupasz folt látható. A rejtélyes képződményeket a helyiek természetfeletti erőknek tulajdonították, a Namíbiába érkező gyarmatosítók pedig „boszorkányköröknek” nevezték el őket.
A kutatók a talaj kémiai összetételét, a területen élő fűfajokat és a térség éghajlati viszonyait is megvizsgálták. Kiderült, hogy az esős évszakban a növényzet az egész felszínt beborítja: a körökbe hulló magvak is kicsíráznak, a fű pedig rendesen fejlődik. A csupasz foltok belsejében sem rendellenességre, sem növénybetegségre utaló jelet nem találtak.
A változás a száraz évszak beköszöntével következik be, amikor a körök belsejében növő fű kiszárad. A talajnedvesség mérése megmutatta, hogy a víz vízszintes irányban mozog a földben. A fű gyökerei vákuumszivattyúhoz hasonlóan szívják magukhoz a nedvességet, és ez a hatás a gyökértől akár hét méterre is érzékelhető.
A növények így versengenek a korlátozott vízkészletért. A küzdelem nyomán kiszáradt területek jönnek létre, ahol a kedvezőtlenebb helyzetbe kerülő fű elpusztul. A következő esőzéskor azonban a kopár körökben már nincs növényzet, amely azonnal felvenné a vizet, ezért ezek a foltok átmeneti tározóként működnek. Innen a körülöttük növő fű gyökerei vonják el a nedvességet.
A különös sivatagi mintázat tehát nem boszorkányság eredménye, hanem a növények vízért folytatott versengésének következménye. A körök egy olyan természetes vízelosztó rendszer részei, amelyet maguk a növények alakítanak ki.
