A pareidolia olyan vizuális illúzió, amelynek hatására arcokat, állatokat vagy ismerős tárgyak körvonalait véljük felfedezni ott, ahol valójában nincsenek. Ez történik például akkor, amikor alakzatot látunk a csillagos égbolton, vagy egy felhő egy fehér sörényű lóra emlékeztet bennünket.

A jelenség egyik leggyakoribb és legtöbbet kutatott formája az arcpareidolia. Tárgyakban és természeti jelenségekben gyakrabban ismerünk fel arcot, mint bármi mást. Ennek hátterében több, egymást kiegészítő mechanizmus állhat.

## Evolúciós örökségünk is közrejátszhat

Carl Sagan amerikai tudományos ismeretterjesztő, asztrofizikus és exobiológus szerint őseink túlélésében kulcsszerepe lehetett annak, hogy távolról vagy rossz látási viszonyok között is felismerték az arcokat.

Aki időben észrevette, hogy egy ellenséges törzs tagja rejtőzik a sűrű növényzetben, még elmenekülhetett. Akinek az agya kevésbé volt érzékeny az emberi arcok észlelésére, kisebb eséllyel élte túl a veszélyes helyzeteket.

Sagan egy másik evolúciós tényezőt is kiemelt. Amint egy csecsemő már jól lát, felismeri az arcokat. Ez a képesség az agyunkba van kódolva. A tudós érvelése szerint egymillió évvel ezelőtt azok a csecsemők, akik nem ismerték fel szüleik arcát, és nem mosolyogtak vissza rájuk, kisebb eséllyel nyerték el figyelmüket és gondoskodásukat.

A ma élő emberek tehát azoknak a leszármazottai, akik gyorsan reagáltak az ellenségek és a szülők arcára. Evolúciósan edzett agyunk ezért szinte mindenütt készen áll arra, hogy felismerje a „szem, orr, száj” elrendezést.

## Az elvárásaink azt is befolyásolják, amit látunk

A megszokásnak szintén lehet szerepe. Gyerekkorunktól fogva rengeteg arc vesz körül bennünket, és a rajzfilmekben gyakran élettelen tárgyak is emberi vonásokat kapnak. Emiatt a valóságban, például természeti képződményekben vagy épületek körvonalaiban is hajlamosak lehetünk ismerős arcvonásokat keresni.

Az elvárások hatását egy kisebb kanadai kísérlet is alátámasztotta. A kutatók mágnesesrezonancia-képalkotással vizsgálták, mi történik az agyban, amikor valaki véletlenszerű tárgyakban „arcot” fedez fel.

Kiderült, hogy szinte egyszerre aktiválódik a homloklebeny kérgének elvárásokért felelős területe, valamint a látókéreg arcfelismerésre szakosodott része. Az előbbi jelentős mértékben irányítja az utóbbit. Vagyis a tudat hatással van arra, mit látunk: ha valami ismerősre számítunk, végül könnyen éppen azt véljük felfedezni.

## Nem csak az ember lát arcokat véletlenszerű mintákban

A pareidolia nem kizárólag emberi sajátosság. A kutatók különböző élőlényeknél is megfigyelték, hogy arcot látnak olyan képeken, amelyeken valójában nincs: többek között főemlősöknél, például rhesusmajmoknál, házityúk-csibéknél, sőt frissen kikelt teknősöknél is.

Ebből arra következtettek, hogy az élőlényekben működhet egy közös felismerési mechanizmus. Az agy először elemzi a látottakat, és megpróbálja feltérképezni a kép elemei közötti térbeli kapcsolatokat. Ezzel párhuzamosan összeveti az észlelt mintát az emlékezetben tárolt képekkel. Ha talál egyezést – különösen olyasmivel, amellyel gyakran találkozott –, azonnal megindul a felismerés folyamata.

Az agyunknak már két sematikus „szem” és az alattuk elhelyezkedő „száj” is elég lehet ahhoz, hogy arcot lásson. Nem számít, hogy a szemek valójában egy ház emeleti ablakai, a száj pedig a bejárati ajtó. Ugyanezt az érzetet keltheti két buborék és egy különös alakú habfolt a kávé felszínén is.

## Mit árulhat el rólunk a pareidolia?

Vannak, akik másoknál gyakrabban tapasztalják a jelenséget. A kutatók feltételezése szerint ebből bizonyos mértékig következtetni lehet az ember beállítottságára, sőt akár mentális egészségére is.

A Helsinki Egyetem kutatói egy kisebb kísérletben azt találták, hogy a vallásos emberek, valamint azok, akik szilárdan hisznek a természetfelettiben, gyakrabban vesznek észre „arcokat” tárgyakban és tájakban.

Ha azonban valaki már nehezen tudja megkülönböztetni az illúziót a valóságtól – például úgy érzi, mindenütt arcok vannak, és azok figyelik őt –, az akár közelgő Alzheimer-kórra vagy skizofréniára is utalhat.

Ezek azonban egyelőre csak elméletek: túl korai lenne a pareidoliát diagnosztikai eszközként használni. A kutatók jelenleg elsősorban arra használják a jelenséget, hogy jobban megértsék az emberi agy működését.