Az olajkitermelésről sokan úgy gondolkodnak, hogy egy hatalmas szivattyú felhozza a folyékony nyersanyagot a mélyből, azt pedig már csak hordókba kell tölteni és eladni. Erősen leegyszerűsítve ez valóban működhet a kisebb sűrűségű olajnál, a valóság azonban jóval összetettebb.

A kőolaj gyakran szilárd kőzetben halmozódik fel, ezért előbb el kell választani attól – képletesen úgy, mintha egy szivacsból préselnénk ki a folyadékot. Hogy ehhez pontosan milyen módszer szükséges, azt alapvetően az olaj sűrűsége határozza meg. Minél hígabb, annál könnyebb kitermelni; ezt nevezzük könnyűolajnak. A sűrűbb, nehezebben mozgó változat a nehézolaj.

A különbséget három, szívószállal ellátott lombikkal lehet szemléltetni. Az elsőben az olaj csaknem olyan híg, mint a víz, így könnyen felszívható. A második inkább étolajra hasonlít, de még szintén gond nélkül áthalad a csövön. A harmadik viszont már inkább bitumenszerű: eltömítené a szívószálat.

Ebből a harmadik lombikból például úgy lehetne kiengedni az anyagot, hogy nyílást készítünk az alján, majd felmelegítjük az olajat. A hő hatására lassan megindulna lefelé. Nagyon leegyszerűsítve hasonló elven termelik ki a nehézolajat is. A „nehéz” jelző tehát nemcsak a sűrűségre, hanem a kitermelés nehézségére is utal.

A sűrűséget a hőmérséklet, az anyag halmazállapota és a külső nyomás is befolyásolja. Melegítéskor a legtöbb anyag kitágul, térfogata nő, sűrűsége pedig csökken; hűtéskor ennek ellenkezője történik. Egy lombik esetében ez egyszerűnek tűnik, a gyakorlatban azonban ugyanezt akár több kilométeres mélységben, hegyvidéken, az óceán alatt vagy mocsaras területen kell megoldani. Ilyen mélységben nem lehet közvetlenül tűzzel melegíteni, ezért gőzre és komoly mérnöki berendezésekre van szükség. Mindez különleges üzemeket, technológiai laboratóriumokat és jelentős javítókapacitást igényel.

Sűrűség alapján az olaj a következő csoportokba sorolható:

• nagyon könnyű: 0,80 g/cm³ alatt; • könnyű: 0,80–0,84 g/cm³; • közepes: 0,84–0,88 g/cm³; • nehéz: 0,88–0,92 g/cm³; • szupernehéz: 0,92 g/cm³ felett.

## Hatalmas készlet, nehezen kitermelhető nyersanyag

Venezuela mintegy 300 milliárd hordóval a világ legnagyobb bizonyított olajkészletével rendelkezik. Ennek jelentős része azonban szupernehéz olaj, így nem elég szivattyúkat telepíteni, majd egyszerűen felhozni és értékesíteni a nyersanyagot.

A venezuelai olaj rendkívül sűrű, sok szennyeződést és ként tartalmaz, ráadásul mintegy 70 métertől több kilométeres mélységig fordul elő. Ilyen mélységbe nem lehet egyszerűen bányajáratot ásni. Kitermeléséhez drága, speciális adalékanyagokat és berendezéseket, valamint föld alatti, célzott robbantásokat is alkalmaznak.

Az ehhez szükséges technológiák csak kevés országban állnak rendelkezésre. Az élen az Egyesült Államok és Kanada jár; Oroszország és Kína szintén képes ilyen kitermelésre, a szakterület meghatározó tudása azonban az észak-amerikai vállalatok kezében összpontosul.

Korábban Venezuelában is rendelkezésre állt ez a technológia, ám amikor az amerikai cégek felhagytak az ottani kitermeléssel, a technológiai háttér és a dolgozók szaktudása is eltűnt. A termelés fokozatosan visszaesett. Kína közreműködésének köszönhetően nem állt le teljesen, de újabb akadályt jelentett a feldolgozás.

A nehézolajat ugyanis csak erre szakosodott finomítók képesek kezelni, ilyenből pedig Venezuelában és világszerte is kevés van. A venezuelai nyersanyag ezért jórészt Eurázsiába került feldolgozásra. Csakhogy Venezuela és az Egyesült Államok között körülbelül 2000 kilométer, Venezuela és Kína között pedig mintegy 8000 kilométer a távolság. Minél hosszabb egy-egy hajóút, annál kevesebb fordulót lehet teljesíteni, ami az exportot és a kitermelést is korlátozza.

Az olajmezők ráadásul nem Venezuela egész területén oszlanak el, hanem három fő térségben találhatók. Közülük a legnagyobb az Orinoco olajöv. A három térség együttes területe meghaladja a 10 ezer négyzetkilométert, ami nagyjából öt Caracas vagy tíz New York területének felel meg.

## Nem elég egyszerűen többet pumpálni

Venezuela problémája nem pusztán az, hogyan hozza felszínre a szupernehéz olajat, hanem az is, hogyan tegye ezt jelentős mennyiségben. Az amerikai vállalatok jelenlétének csúcsán napi 2–2,5 millió hordót termeltek ki az országban. A világ napi fogyasztása eközben körülbelül 100 millió hordó, vagyis Venezuela akkori teljesítménye is csak mintegy 2,5 százalékot képviselt.

A kitermelt olajat ezután el is kell szállítani, majd szupernehéz olajra szakosodott finomítókban feldolgozni. Ilyen üzemek Kínában, Indiában és Oroszországban is működnek, a legtöbb azonban az Egyesült Államok partvidékén található: ezeket kifejezetten a venezuelai olajhoz építették.

Innen ered a legfontosabb tévhit: nem lehet egyszerűen több olajat pumpálni, és rövid idő alatt olcsó nyersanyaggal elárasztani a világpiacot. Ha Venezuela Kína és India mellett ismét nagy mennyiséget adna el az Egyesült Államoknak is, óriási beruházásokra lenne szükség a technológiában, új kutakban, tartályhajókban, finomítókban és más berendezésekben. Ez több százmilliárdos ráfordítást, valamint éveken át tartó feltárást és előkészítést jelentene.

Még ha mindez meg is valósulna, a napi termelés a körülbelül 2 millió hordóról legfeljebb 4–5 millióra nőhetne. Ez a világpiacnak mindössze mintegy 5 százaléka.

A venezuelai olajból tehát valóban rendkívül sok van, de nem lehet egyszerre felszínre hozni és olcsón a világpiacra zúdítani. A termelés hosszadalmas, a napi mennyiséget pedig a kitermelési és szállítási kapacitás, valamint a kereslet is korlátozza.

A költségekről sem szabad megfeledkezni. A nagy mélységből, drága technológiákkal kitermelt nehézolaj önköltsége hordónként hozzávetőleg 30–35 dollár. Ebbe a technológia, a berendezések és a jövedéki terhek költsége is beletartozik, de emellett a helyi költségvetés felé fennálló befizetéseket és a béreket is fedezni kell. Ha ezeket világpiaci szinten számolják el, a végső ár igen magas lehet. A szupernehéz olaj és annak kitermelése természeténél fogva nem lehet olcsó.