A halálos fertőzések eredetének kutatása egyre régebbi régészeti korszakokra terjed ki. Az újabb leletek arra utalnak, hogy az emberiség már a vadászó-gyűjtögető életmódról a földművelésre és az állattartásra való áttérés idején találkozott járványokkal, így számos betegség a vadon élő állatoktól származhatott. A kórokozók nyomait azonban a temetkezési körülmények és a maradványok rossz állapota miatt nehéz kimutatni.

A legtöbb állatról emberre terjedő, vagyis zoonózisos betegséggel mintegy tízezer éve, az újkőkori forradalom idején kerülhetett kapcsolatba az emberiség. Ezt elősegítette a háziasított állatokkal való szoros érintkezés, a hús feldolgozása és fogyasztása, valamint a népesség növekedése és sűrűbb együttélése.

A kutatók ezeknek a fertőzéseknek a természetes rezervoárját és az esetleges közvetítő szervezeteket keresik, ám eddig csak elszórt eredmények születtek. Egy nyolcezer éves juh maradványaiban például kimutatták a brucellózis kórokozóját. Nemrég pedig arról számoltak be, hogy a Déli-Urál egyik bronzkori településéről származó juhban a pestisbaktérium DNS-ét találták meg.

Az Európai Unió több országából, Oroszországból és az Egyesült Államokból érkező kutatók ezért nagyszabású vizsgálatba kezdtek. Európa és Közép-Ázsia 34 régészeti lelőhelyéről összesen 346 mintát elemeztek, amelyek 329 állati csontvázmaradványból származtak.

A legkorábbi lelőhely az időszámításunk előtti 4650–4350 közé keltezett Monjukli Depe, a legfiatalabb pedig a lengyelországi Giecz, amely a 900 és 1200 közötti középkori időszakból származik. A helyszínek többsége bronzkori volt, mert korábbi kutatások szerint ebből a korszakból egyre gyakrabban kerülnek elő az emberi kórokozók ősi formái. Az eredményeket a bioRxiv biológiai preprintarchívumban tették közzé.

A csontokat állatcsoportok szerint osztályozták, a vadon élő fajokat is bevonva. A maradványok között lovak, szarvasmarhák, sertések és kecskék csontjai is szerepeltek. Egyes példányokon – leggyakrabban juhokon – betegségre utaló elváltozásokat figyeltek meg.

A mintákból DNS-t vontak ki, majd szekvenálták, és kórokozó-adatbázisok segítségével elemezték. A vizsgálat 55 megbízható jelzést azonosított bakteriális DNS jelenlétére.

A kimutatott baktériumok közül a Salmonella enterica, a Bordetella petrii, a Coxiella burnetii és az Erysipelothrix rhusiopathiae számít a legveszélyesebbnek. Az emberi maradványokból korábban kinyert legrégebbi S. enterica-vonal mintegy hatezer éves. Az új eredmények szerint e baktérium rezervoárjai vagy közvetítői juhok, kecskék és kutyák lehettek.

Az E. rhusiopathiae gerincesekben és gerinctelenekben egyaránt előfordul. Nemrég egy délnyugat-angliai középkori ember maradványaiban is azonosították. A sertésorbáncot okozó kórokozót az új vizsgálatban szarvasmarháknál mutatták ki.

A megtalált mikrobák többsége az állatok szájüregének és bélrendszerének természetes lakója volt. Ide tartoztak egyebek mellett enterococcusok, staphylococcusok és streptococcusok. Ezek rendszerint nem okoznak betegséget, immunhiányos emberek számára azonban veszélyessé válhatnak.

A tanulmány szerzői azt is kimutatták, hogy a csontok kóros elváltozásokat mutató részeiből vett minták különösen alkalmasak a kórokozók azonosítására. Ez új lehetőséget teremthet az ősi járványok eredetének további kutatására.