A Skóciában talált, 345 millió éves Westlothiana lizziae kövületét csaknem harminc éven át az egyik legkorábbi ismert hüllő maradványának tartották. A röntgenvizsgálatok azonban most olyan részleteket tártak fel, amelyek egészen más képet rajzolnak az állatról.
Az 1984-ben felfedezett fosszília gyíkszerű megjelenése miatt kapta a „Lizzie” becenevet. Az első leírások főként arra támaszkodtak, amit a két összetört kőzetlapon látni lehetett: egy csaknem teljes, négy végtaggal rendelkező csontvázra, amelynek kéz- és lábujjai karomszerű végződésűek voltak. Ezek a tulajdonságok megkülönböztették a Westlothianát számos kortársától, amelyeknek a végtagjai inkább uszonyokra hasonlítottak.
Az Amerikai Természettudományi Múzeum és más kutatóközpontok szakemberei röntgenes képalkotással a fosszília belsejét is megvizsgálták. Így korábban nem látható részletekre bukkantak: egy kezdetleges koponyára, belső kopoltyúkra, valamint sok apró foggal teli szájra.
Mindez arra utal, hogy az állat vízben élt, vagy kétéltű életmódot folytatott, nem pedig szárazföldi hüllő volt. A felismerés a négylábú gerincesek evolúciójáról alkotott képet is módosíthatja.
Az olyan jegyek, mint az ötujjú végtagok és a karmok, korábban a szárazföldi életmód jellegzetességeinek számítottak. A Westlothiana vizsgálata szerint azonban ezek már a négylábúak vízi őseinél is megjelenhettek. Vagyis egyes, később hüllőkre jellemzőnek tartott tulajdonságok jóval maguknak a hüllőknek a kialakulása előtt léteztek.
A felfedezés az ősi, karomlenyomatokat őrző lábnyomok értelmezését is kétségessé teszi. Ezeket korábban korai magzatburkosokhoz kötötték, most azonban felmerült, hogy egyszerűbb felépítésű, félig vízi élőlények hagyhatták őket.
