1952-ben Alain Bombard francia orvos arra vállalkozott, hogy saját példájával bizonyítsa: az önbizalom, az elszántság, a bátorság, a türelem és az élni akarás legyőzheti a szomjúságot, az éhséget és a halálfélelmet. Vett egy négyméteres Zodiac Mark III gumicsónakot, kis vitorlát szerelt rá, minimális készletet vitt magával, majd október 19-én elindult a Kanári-szigetekről nyugat felé. Egyedül akarta átszelni az Atlanti-óceánt.

Barátai közül sokan őrültségnek, sőt „eretnekségnek” tartották a tervet. Bombard mintha csak nekik üzent volna, amikor rögtönzött hajóját Eretneknek nevezte el.

Az út több mint két hónapig tartott, és rendkívüli megpróbáltatásokkal járt. Bombard nyers halat evett, egy külön préssel kifacsart hallét, esővizet, sőt tengervizet is ivott – utóbbit a biztonsági szabályok határozottan tiltották. Mintegy 4500 kilométer megtétele után, 1952. december 22-én érte el Barbadost. Huszonöt kilogrammot fogyott, elvesztette a lábujjain a körmeit, és végletesen legyengült, de teljesítette vállalását.

Magányos útjáról Önként a hajótörésbe címmel írt könyvet. A mű világszerte bestseller lett, számos nyelvre, köztük oroszra is lefordították. A Szovjetunióban részletes, lelkes cikkek jelentek meg róla a Vokrug Szveta és a Nauka i Zsizny folyóiratokban, a francia utazó kalandjai pedig iskolások tömegeit ragadták magukkal. Viktor Dragunszkij Gyermekkori barát című elbeszélésében a kis főhős, Gyenyiszka Korabljov is arról ábrándozik, hogy Bombard-hoz hasonlóan törékeny csónakon kel át az óceánokon, kizárólag nyers halat fogyasztva. Aztán kiszámolja: ő mindössze 26 kiló, így ha 25 kilót fogyna, az út végére alig egy kilogramm maradna belőle.

Bombard egyszerű, lendületes és képszerű nyelven megírt könyve a bátorság, a lelkierő és a céltudatosság himnusza lett. A csónakot gyártó Zodiac hamarosan piacra dobta a Bombard modellt, amely rendkívül keresetté vált. Bár egyes kritikusok túlzott pátoszt és önreklámot láttak a könyvben, a szerző személyes bátorságát, eszét és élni akarását nem vitatták. Példája minden bizonnyal emberek életét is megmenthette.

## Amikor a hőstettből veszélyes tanács lesz

A katonai orvosok, tapasztalt tengerészek, jachtosok, mentők és parti őrségek azonban kifejezetten ellenségesen fogadták Bombard következtetéseit. Az utazó ugyanis határozottan nekilátott a biztonsági szabályok „mítoszainak” lerombolásához, az előírásokat pedig megmerevedettnek és bürokratikusnak állította be.

A cápákról például azt írta, hogy gyakran felkeresték, de megvetéssel tekintett rájuk: szerinte elég volt az evezővel orron vagy fejbe csapni őket, mire ijedten a mélybe menekültek. Jacques-Yves Cousteau francia óceánkutató és a búvárkészülék feltalálója ezzel szemben arra figyelmeztetett, hogy minél jobban megismerjük a cápákat, annál kevésbé tudjuk biztosan, mire készülnek. Viselkedésük soha nem jósolható meg teljes bizonyossággal.

Bombard a ruházatról is általános következtetést vont le. Azt tanácsolta, hogy a hajótörött ne vegye le a ruháját akkor sem, ha az átázott, mert tapasztalata szerint még a nedves öltözet is megtartja a test melegét. Csakhogy Las Palmas de Gran Canariától Barbadosig végig szubtrópusi és trópusi vizeken haladt. A felszíni víz januári átlaghőmérséklete is 22 Celsius-fok körül van Las Palmasnál, Barbadosnál pedig elérheti a 30 fokot. Az északi tengereken szolgáló kanadai, orosz és norvég hajósok joggal tiltakoztak: az Atlanti-óceán északi részén vagy a novemberben mindössze 3 fokos Fehér-tengeren egészen más következményekkel járhat vizes ruhában maradni.

## Plankton és magától érkező hal

Bombard nyers halat, valamint egy közönséges zoknival kifogott planktont evett. Leírása szerint egy óra alatt körülbelül két evőkanálnyi, nem túl étvágygerjesztő, de kellemes ízű, garnéla- vagy langusztapürére emlékeztető masszát gyűjtött össze.

A fitoplankton és a zooplankton valóban fogyasztható – halak és sziláscetek is táplálkoznak velük –, ám a tengeri planktonban veszélyes mérgeket tartalmazó apró élőlények is előfordulhatnak. A forrás többek között szaxitoxint, gonyautoxint, domoinsavat, brevetoxint és ciguatoxint említ. A biológusok következtetése egyértelmű volt: Bombard-nak szerencséje volt a planktonnal.

A repülőhalakkal is kedvezően alakult a helyzete. A könyv szerint éjszakánként a halak nekirepültek a vitorlának, majd a ponyvára estek. Az indulás harmadik napjától kezdve minden reggel öt-tizenöt kövér repülőhalat talált a csónakban, amelyek közül a két legjobbat félretette reggelire.

Más hajósok, például Thor Heyerdahl is beszámoltak arról, hogy repülőhalak maguktól a fedélzetre kerültek. Ilyen bőség azonban nem mindenütt és nem mindig fordul elő. Az óceán lehet planktonban és halakban gazdag, zöld víztömeg, de napokon át húzódhat körös-körül szép, kék és szinte élettelen víztükör is, ahol még hálóval sem sikerül érdemi zsákmányt szerezni. Bombard ezen a téren is szerencsés volt.

## Lehet-e tengervizet inni?

A legnagyobb vitát a szomjúságról tett kijelentései váltották ki. Bombard azt írta, hogy a tengervíz biztosította szervezetének a szükséges folyadékot. A monacói indulástól számolva állítása szerint 11 napon át tengervízzel, 43 napon keresztül pedig kifacsart hallével oltotta szomját.

Az orvosok, köztük a katonai orvosok álláspontja ezzel szemben egyértelmű volt: tengervizet inni tilos. Hannes Lindemann német orvos 1960-ban úgy fogalmazott, hogy bár megfelelő adagban mérget is lehet fogyasztani, hajótörötteknek tengervizet ajánlani legalábbis bűnös felelőtlenség.

Lindemann személyesen ismerte Bombard-t, és tőle hallotta a tengervíz állítólagos biztonságossága melletti érveket. Ezután maga is egyedül kelt át az Atlanti-óceánon, ráadásul nem gumicsónakkal, hanem egy Klepper Classic összecsukható kajakkal. A Kanári-szigetektől Saint-Martin szigetéig 72 nap alatt 4800 kilométert tett meg.

Tapasztalatait Egyedül a tengeren című könyvében foglalta össze, és élesen bírálta Bombard következtetéseit. Amikor az ő ajánlását követve tengervizet kezdett inni, a lába erősen megdagadt. A tünet megszűnt, amint áttért a saját készletéből származó édesvízre. Lindemann még azt is felvetette, hogy Bombard csalt, és útja során hozzányúlt vésztartalékához; ezt a francia utazó kategorikusan tagadta.

## Mit bizonyít egyetlen túlélő?

Bombard útjának bizonyító erejét végül a matematika kérdőjelezte meg. A kritikusok nem vitatták, hogy bátor, erős akaratú és jól felkészült kutató volt, aki példát mutatott a fiataloknak. Azt állították azonban, hogy útja önmagában semmit sem bizonyít a ruházatról, az élelemről vagy a vízről, mert a túlélési torzítás klasszikus esete.

A jelenséget a mintavétel hibás reprezentativitásaként is leírhatjuk: csak azokat az eseteket látjuk, amelyek eljutottak hozzánk, a kudarcokat viszont gyakran nem.

A legismertebb példa a második világháborúból származik. Az amerikai és brit bombázók naponta indultak német városok, hadiüzemek és fegyverraktárak ellen. A visszatérő gépek szárnyán és farokrészén sok lövedék ütötte lyukat találtak, ezért a mérnökök ezeket a részeket akarták további páncélzattal megerősíteni.

Ekkor szólt közbe a New Yorkban dolgozó magyar matematikus, Wald Ábrahám. Rámutatott: nem azért látnak sok sérülést a szárnyakon és a farokrészen, mert oda gyakrabban találtak a lövedékek, hanem azért, mert az ilyen találatot kapott repülők még vissza tudtak térni. Azok a gépek viszont, amelyeket a motoron vagy az üzemanyagtartálynál ért találat, lezuhantak, így sérüléseik nem kerülhettek be a visszatérő repülőkön végzett felmérésbe. Nem a sok lyukkal borított, hanem éppen a látszólag sértetlen részeket kellett jobban védeni.

Ugyanez a probléma Bombard esetében is. A tengeri hajózás több ezer éves történetéből sok olyan legendás vagy dokumentált eset ismert, amikor tengervizet fogyasztó emberek életben maradtak. Poon Lim amerikai matróz például 70 napig élt túl, miután hajóját egy japán tengeralattjáró megtorpedózta, és közben óceánvizet is ivott. A második világháború idején P. Jereszko szovjet hajóorvos 37 napig maradt életben édesvíz nélkül, egyedül hánykolódva egy csónakban a Fekete-tengeren.

A döntő kérdés azonban az, hányan haltak meg azok közül, akik tengervizet ittak. Ők már nem írhattak könyvet, történetük nem feltétlenül jutott el az újságokba, és sokáig megbízható statisztika sem készült róluk. Egyetlen kedvező arány sem tesz biztonságossá egy életveszélyes kockázatot – ahogy az orosz rulett esetében sem jelent biztonságot, hogy az életben maradás esélye elvileg 86 százalék. Tudományos következtetést csak a túlélők és a halottak adatait egyaránt tartalmazó teljesebb mintából lehet levonni.

## Mit mutattak az adatok?

A kutatók végül 448, kereskedelmi hajókat érintő háborús katasztrófa adatait vizsgálták meg részletesen. Mintegy ötezer embert nem mentettek ki azonnal: napokat töltöttek a nyílt tengeren mentőcsónakokban és tutajokon.

A tengervizet ivó 977 ember közül 387-en, vagyis 39 százaléknyian meghaltak. A tengervizet kerülő 3994 tengerész közül 133-an vesztették életüket, ami 3 százalékos arány. E vizsgálatok nyomán az 1962-es genfi tengerhajózási biztonsági világkonferencia kimondta, hogy a tengervíz rombolóan hat az emberi szervezetre, és számos szerv, illetve szervrendszer súlyos működészavarát okozza.

Ezért tiltják a tengerészeknek és pilótáknak szóló útmutatók a tengervíz fogyasztását mentőcsónakban vagy tutajon. Az ember ezzel nem növeli, hanem jelentősen csökkenti túlélési esélyeit.

A veszély vállalása és a biztonsági előírások betartása közötti erkölcsi konfliktus jelenik meg M. Ibragimbekov Mindazért, ami jó, halál jár című elbeszélésében is, amelyből 1975-ben A hegyi föld alatti járat titka címmel film készült. A történetben egy úttörőtábor gyerekei élelem nélkül rekednek egy háborúból fennmaradt titkos német főhadiszálláson, egy hegyi barlangban. A csoport leggyengébb tagja kidobja a felpúposodott, vagyis romlott és mérgező konzerveket, nehogy valaki kísértésbe essen és megmérgezze magát. Egy erősebb, de az éhségtől eszét vesztő társa ezért kegyetlenül megveri.

## A torzítás ma is velünk él

A túlélési torzítás napjainkban is gyakori. Ilyen történet az, amikor valakiről azt olvassuk, hogy gyenge tanuló volt, az iskolát is otthagyta, mégis milliomos lett. Vagy amikor valaki egy tanfolyam elvégzése után fellendülő vállalkozásáról számol be. Ugyanez történik, ha valaki egy medvével, farkassal, hiúzzal vagy manullal való veszélyes találkozásból arra következtet, hogy ezek az állatok valójában szelídek és félénkek.

A baj az, hogy azok, akikkel tragédia történt, nem mondhatják el a történetüket. Nem tudjuk meg a sikertelenül tanulók közül hányan nem lettek milliomosok, és azt sem, hányan fizettek drágán ugyanazért a „csodatanfolyamért” anélkül, hogy eredményt értek volna el. Egy afrikai közmondás szerint amíg az oroszlánok nem tanulnak meg mesélni, minden történetben a vadászok győznek.

Bombard azt állította, hogy túlélők százezreitől kapott köszönőlevelet, mert példája segített nekik szélsőséges helyzetben. Ez a szám nyilvánvaló túlzásnak tűnik, személyes bátorságát és hősiességét azonban ez sem vonja kétségbe. A másik oldalt mégsem szabad figyelmen kívül hagyni: azok közül, akik az ő példáján felbuzdulva semmibe vették a biztonsági szabályokat, sokan talán már soha nem tudtak levelet írni. Hogy hányan voltak, azt nem tudjuk – éppen ez a túlélési torzítás lényege.