A telihold fényében vonyító farkas képe évszázadok óta része a kultúrának. Artemisz, a Hold és a vadászat görög istennője farkasbőrt viselt, a skandináv mítoszok szerint pedig a Hati nevű farkas minden éjjel megpróbálja felfalni a Holdat. Ha sikerrel jár, bekövetkezik a holdfogyatkozás.

A szeneka indiánok hiedelme szerint a farkas az énekével teremtette meg a Holdat, a modern kultúrában pedig a vérfarkasok történetei erősítik az égitest és a farkasok közötti kapcsolat képzetét.

A valóságban azonban a farkasok nem a Holdra vonyítanak. Ez a népszerű elképzelés csupán mítosz, amelynek nincs tudományos alapja: a kutatók nem találtak összefüggést a farkasok hangadása és a Hold között.

A farkas társas állat, falkában él, a vonyítás pedig elsősorban a kommunikáció eszköze. Segítségével az állatok megtalálhatják egymást az erdőben, összehívhatják a falkát, és összehangolhatják tevékenységüket. A hangadásnak területjelölő szerepe is van: az idegen farkasok a hangok alapján felismerhetik, hogy az adott területet már más falka birtokolja.

A farkasüvöltés akár 130 négyzetkilométeres területen is hallható lehet, így sűrű növényzetben és nagy távolságokon egyaránt hatékony jelzés.

A farkasok főként éjszaka vadásznak, ezért amikor összegyűlnek és együtt vonyítanak, gyakran valóban ott látható felettük a Hold. Ugyanakkor teljesen sötét éjszakákon, sőt nappal is hallatják a hangjukat. A Hold tehát csak látványos háttér, nem pedig a vonyítás kiváltó oka.